Nem olyan régen amikor a „kirepülő” gyerekeinkről beszélgettünk egy kedves ismerősömmel, azt mondta: te úgy is csak egy anyós leszel, fogad el. Nos, ebben a kijelentésben  benne volt mindaz, ahogyan az emberek ehhez a szerephez viszonyulnak.

Nem, nem szeretem elfogadni azokat a gondolatokat amelyeket az emberek zsigerből használnak, oly meggyőzően, mintha bizony az csakis úgy és sehogyan másként nem lehetne. Évekig, évtizedekig sőt évszázadokig is képesek továbbadódni bizonyos gondolatok, minták és mi természetesnek vesszük, csak azért mert igazán soha nem vizsgáljuk meg egy – egy  ilyen kijelentés hátterét. Ez is egy olyan téma, amikor hagyjuk, hogy mások gondolkodjanak helyettünk és meg is elégszünk ennyivel.

Az ember fia már gyerekkorában ontja az anyós vicceket és roppant módon humorosnak véli ezt, az ember lánya pedig hallja ezeket a vicceket szintén jókat kuncogva, de valójában fogalmuk sincs arról, hogy min is szórakoznak.
Viszont mire felnőnek és elérkeznek oda, hogy ez a szerep valamilyen formában jelenlévővé válik az életükben, már annyira  igaznak tűnik, hogy esély sincs arra, ez másként lehessen, – hiszen a jelenlegi kollektív „energia mintázat” szinte behúzza a szereplőket – de ekkor ez már közel sem  nem annyira vicces senki számára, inkább keserédessé válik..

A munkám során gyakran találkozom efféle kijelentésekkel: az anyósom utál engem és tönkre teszi a házasságunkat;  az anyósomnak semmi nem elég; az anyósom féltékeny; az anyósom nem tudja elengedni a fiát, lányát és ránk telepszik; az anyósom mindenbe bele akar szólni és irányítani akarja az életünket stb. stb.
E kijelentéseknek bizonyára sok esetben valóságtartalmuk is van, hiszen az anyós nem egy anyós, hanem az illető egy szerepe és ha a korábbi szerepeiben sérült (gyermek, testvér, feleség stb.) akkor bizony ebben az új szerepben az előző sérülések összeadódva, felerősödve mutatkoznak. Az tehát, hogy ennyire automatikus és méltatlan „besorolást„ kapott az anyós szerep, kevésbé szól az anyósokról, mint sem az emberi hozzáállásunk felszínességéről  és bizonyos életismeretek hiányáról.

Fiatal nő kért családállítást tőlem. Arról van szó mesélte, – hogy évekkel ezelőtt elváltam a férjemtől aztán később úgy döntöttünk újra megpróbáljuk együtt, valami azonban mégis akadályozza, hogy igazán közel kerüljünk egymáshoz. Az anyósom nagyban hozzájárult a házasságuk megromlásához azáltal, hogy a fiához erőszakosan ragaszkodott, nem akarta „elengedni”, engem nem szeretett, sőt folyamatosan hibáztatott, bántott. Nem tudom hogyan tovább, úgy érzem zsákutcába jutottunk és talán a családállítás mutatna valamit arról, hogy hol a gond.

A családállítás azt mutatja ami van, ami a belső világokban zajlik. Viszont az, ahogyan a kinti világban megéljük a kapcsolatainkat azon alapszik, ahogyan gondolkodunk egymásról, az élethelyzetekről, a világról.
A kezdő konstellációban a férj és a feleség képviselője egymással szemben állva egymás kezét fogva azt mutatta, van szeretet a  pár között. Amikor beállítottam a férfi mögé az édesanyja képviselőjét, a kép abban a pillanatban megváltozott. A férfi szorosan a feleség mellé állt, szembe az édesanyával, nyakát behúzva, a felesége kezébe kapaszkodott. Az édesanya (anyós) rezzenéstelen arccal nézett rájuk, száját szorosan összeszorítva, ami nekem inkább fájdalomról árulkodott, de a fia szigorúságnak vélte, ami félelmet keltett benne és elhatárolódást. Megkértem a férjet, lépjen az édesanyja elé, nézzen a szemébe és mondja neki a következőt. “Drága anya. Te az én édesanyám vagy és mindig az is maradsz. Köszönöm mindazt amit tőled kaptam. Továbbviszem az életemben és építek belőle valami jót a te tiszteletedre is. Ő itt az én feleségem, kérlek tekints rá szeretettel.” Az édesanya arca hirtelen megváltozott. Lágyabb, szelídebb, szeretet teljesebb lett. „Ez az ami hiányzott – mondta”.
Aztán még azt is elmondta, hogy valójában nem a menyével volt „baja”, csak nem tudta jól kezelni azt a hiányt, amit a fia felnőtté válása okozott benne. Ezután a három ember egymás kezét fogva, boldogságtól sugárzó arccal néztek egymásra.

Nos kedves fiúk, férjek, vők, lányok, feleségek, menyek, szülők, anyósok, apósok. Sok bánattól megkímélhetnénk magunkat és egymást ha megértenénk: A folyó nem visszafele folyik.
Ez a családi Rendek nyelvén így szól: aki a Létbe előbb érkezett annak elsőbbsége van. Aki a családba, klánba előbb érkezett annak elsőbbsége van a későbben érkezőkkel szemben. Ez alól a törvény alól csak egyetlen kivétel van. A későbbi rendszernek elsőbbsége van az előzővel szemben – ebben az esetben az ifjú pár alkotta családnak az eredeti családdal. Mit jelent ez. Az új pár házassága mint rendszer akkor kapja meg az elsőbbséget, figyelmet és támogatást, ha előbb a szülő – gyermek kapcsolat Rendbe kerül. E nélkül a házasság lehet ugyan működőképes, de Teljes nem.

A gyereknek „oda kell mennie a szülőhöz” megköszönnie azt amit kapott, ahogyan azt kapta, hogy a szülő szeretettel el tudja őt engedni a saját Sorsába. Ez nem egyszerűen csak “szép dolog” a gyerektől, hanem a felelőssége is! Ha ugyanis ezt nem teszi meg, ha nem mutatja meg szavakkal, tettekkel az odatartozását, addig a szülő a házastárson (meny, vő) fogja „leverni” a fájdalmát.
A vőknek és menyeknek pedig az is a dolguk, hogy segítség házastársukat abban, hogy ez a kötelék tiszteletben legyen tartva, ugyanis a társuk előbb a szülei gyermekei és „azon az áron kaphatták meg őt”, hogy a szülők vállalták a szülői szerepet. Ezenkívül pedig adjunk időt egymásnak hozzánőni az új szerepekhez és beszélgessünk!!! Ugyanis ha ezt nem tesszük, esélyünk sincs arra, hogy megtudjuk mire lenne szüksége a másiknak, mire lenne szükségem nekem ahhoz, hogy az új helyzetben, ebben az új nagyobb családban, minél hamarabb kialakuljon, egy a mindenki életéhez erőt adó Tér.

Még egy fontos dolog. Ha egy rendszerben az egyik rosszul teszi a dolgát, (anyós) bizonyosak lehetünk abban, hogy a rendszer többi szereplője sem teszi jól a saját dolgát! És éppen úgy mint a ahogyan családban a legérzékenyebb, – gyermek – az akinek a viselkedése, állapota mutatja a rendszerben „láthatatlanul” jelenlévő  problémákat, ebben a már kibővült családban (klánban), az anyós az akinek ez a feladat jutott. Éppen úgy nem fog helyre állni a Rend, a klánban, ha csupán az anyós helytelen hozzáállását kritizáljuk, mint ahogyan a családban sem oldódnak meg a nehézségek azzal, ha csupán a gyereket büntetik, viszik pszichológushoz, vagy nevelési tanácsadóba stb.

Az hogy rendszerekben élünk és ez megkívánná a rendszerben való gondolkodást ez tény.
Az, hogy ebben „gyerekcipőben” járunk, az pedig sajnálatos és elszomorító…