Az érzések kezelésének három közismert formája, amelyeket tudattalanul alkalmazunk. Hatásuk leginkább romboló, mind az egyénre mind a kapcsolatainkra nézve.

1. Elfojtás (szupresszió és represszió)
2. Kifejezés
3. Menekülés (eszképizmus)

1. Elfojtás (szupresszió és represszió)
Ezek a leggyakoribb módok, amelyekkel lenyomunk és félre tolunk egy érzést. A represszió során ezt tudattalanul történik, a szupresszió során pedig tudatosan. Nem akarjuk, hogy az érzések nyaggassanak minket és emellett nem tudjuk mi mást tehetnénk velük. Valahogy átvészeljük őket és közben megpróbáljuk a lehető legjobban elvégezni a feladatainkat. Az érzések, amelyeket tudatosan vagy tudattalan elfojtásra választunk ki, összhangban vannak azokkal a tudatos illetve tudattalan programokkal, amelyeket társadalmi szokásokból és családi neveltetésből vettünk át. A tudatosan elfojtott érzések később ingerlékenységként, hangulatingadozásként, feszültségként a nyak – és hátizmainkban, fejfájásként, álmatlanságként, magas vérnyomásként, allergiaként és egyéb szomatikus állapotonként jelentkezhetnek. Tudattalanul pedig azért fojtunk el, mert olyan sok a bűntudat és a félelem az érzéssel kapcsolatban, hogy tudatosan még csak nem is érzékeljük. Azonnal a tudattalanba taszított lesz, amint felbukkanásának veszélye fenyeget. Majd a tudattalanul elfojtott érzést különböző módokon kezeljük, gondoskodva arról, hogy elfojtva és a tudatosságon kívül maradjon. Ezek a mechanizmusok – amelyeket az elme arra használ, hogy egy érzést a tudattalanban elfojtva, tagadva és kivetítve (projekcióban) tartson – talán azért a legismertebb módszerek, mivel hajlamosak egymást támogatva együttműködni. A tagadás komoly érzelmi és fejlődési akadályokhoz vezet és általában a kivetítés mechanizmusa kíséri. A bűntudat és a félelem következtében elfojtjuk az impulzust illetve az érzést és tagadjuk a meglétét magunkban. Ahelyett hogy éreznénk, a világra és azokra vetítjük, akik körülöttünk vannak, úgy tapasztaljuk, mintha az érzés hozzájuk tartozna. Majd ők vállnak ellenséggé, így az elme mentséget keres és talál, hogy megerősítse a kivetítést. Emberek és helyeket hibáztatunk, okolva intézményeket és ételeket, az éghajlati viszonyokat, az asztrológiai eseményeket, a szociális állapotokat, a végzetet, az Istent, a szerencsét, az ördögöt, a külföldieket, a kisebbségi csoportokat, a politikai riválisokat és magunkon kívül minden egyebet.
A kivetítés a legfőbb mechanizmus, amit a világ előszeretettel használ. Számlájára írható az összes háború, viszály és zavargás. Az ellenség gyűlölete, még bátorításra is talál annak érdekében, hogy „jó állampolgárrá” váljunk. Mások kárára tartjuk fenn önbecsülésünket, míg végül ez társadalmi összeomláshoz vezet. A kivetítés mechanizmusa rejlik minden támadás, erőszak, agresszió és a társadalom bomlasztásának valamennyi formája között.

2. Kifejezés
Ezzel a mechanizmussal az érzést kirekesztjük, kimondjuk, illetve testbeszédünkkel kinyilvánítjuk és végeláthatatlan csoportos demonstrációk során eljátsszuk. A negatív érzés kifejezése juttatása lehetővé teszi, hogy épp csak annyi belső nyomást engedjünk ki, hogy a maradékot már eltudjuk fojtani. Ez egy nagyon fontos pont, amelyet meg kell értenünk, hiszen a társadalom nagy része manapság úgy hiszi, hogy az érzés kifejezésre juttatása megszabadítja őket az érzésektől. Valójában az ellenkezője történik. Először is egy érzés kifejezésre juttatása hajlamos az adott érzést támogatni és energiával ellátni. Másodsorban az érzés kifejezésre juttatása csupán azt teszi lehetővé, hogy a maradék kiszoruljon a tudatosságból. Az elfojtás és a kifejezés juttatás közti egyensúly minden egyénnél a gyermekkori neveltetéstől, a pillanatnyi társadalmi és morális normáktól, valamint a média hatásaitól függ. Önmagunk kifejezése manapság Sigmund Freud munkásságának és a pszichoanalízis félreértelmezésének eredményeként felkapott dolog. Freud rámutatott, hogy az elfojtás a neurózis oka: ennek következtében hibásan a kifejezésre juttatást gondolták a gyógymódnak. Ez a félremagyarázás felhatalmazás lett Önnön vágyaink kielégítésére – mások kárára. Amit Freud – a klasszikus pszichoanalízisben – valójában mondott, az, hogy az elfojtott impulzust illetve érzést semlegesíteni, megtisztítani, szocializálni kellene és a szeretet, a munka és a kreativitás konstruktív hajtóerejévé tenni. Amikor másokra zúdítjuk a negatív érzelmeinket akkor ők azt támadásnak fogják megélni, és maguk is kénytelenek lesznek az érzéseket elfojtással vagy kifejezéssel kezelni – illetve elmenekülni előlük. Így aztán a negativitás kifejezésre juttatása a kapcsolatok romlásához és tönkre tételéhez vezet. Lényegesen jobb választás, hogy felelősséget vállaljunk a saját érzéseinkért és semlegesítsük őket, így csak a pozitív érzések maradnak és csak azok jutnak kifejezésre.

3. Menekülés (eszképizmus)
A menekvés az érzések elkerülése figyelemelterelésen keresztül. Ez az elkerülés a szórakoztató – és a szeszipar gerince, de a munkamániások útja is. Az eszképizmus – mint a valóság előli menekülés –a befelé figyelés elkerülésének társadalmilag elnézett módja.
Az emberek mindenre képesek, hogy tudattalanok maradjanak. Megfigyelhetjük, milyen gyakran kapcsolgatják a televíziókészüléket abban a percben, ahogy belépnek a szobába, majd egyfajta álomszerű állapotban járkálnak körbe, míg folyamatosan programozza őket a fejükbe ömlő adatáradat. Az emberek meg vannak rémülve attól, hogy szembenézzenek önmagukkal. Még egy pillanatnyi egyedülléttől is rettegnek. Így folyamatosan kényszeres tevékenységekhez nyúlnak: végeláthatatlanul keresik mások társaságát, beszélnek, SMS-eznek, olvasnak, zenélnek, dolgoznak, utaznak, várost néznek, vásárolnak, sokat esznek, szerencsejátékot játszanak, moziba mennek, nyugtatókat szednek, drogoznak, koktélpartikra járnak.
A menekvés fent említett mechanizmusai közül sok hibás, feszültséggel teli és hatástalan. Mindegyikük egyre több energiát követel magának. Hatalmas mennyiségű energia szükséges, hogy a mélyben tartsa a tudatosan vagy tudattalanul elfojtott érzések növekvő nyomását. Egyre több tudatosság vész el, és a növekedés megáll. Elvész a kreativitás, az energia és a mások iránti őszinte érdeklődés. A spirituális fejlődés megáll, és végül fizikai és érzelmi eredetű betegségekhez, kórságokhoz, öregedéshez és korai halálhoz vezethet. Ezeknek az elfojtott érzéseknek a kivetítése pedig szociális problémákat és rendellenességeket idéz elő, így az önzés elburjánzása és az érzéketlenség napjaink társadalmának jellemző vonása. A hatás legfőképpen a szeretetre és a bizalomra való képtelenség, ami érzelmi elszigetelődéshez és önutálathoz vezet.

Ezzel szemben a fent említettek helyett vajon mi történik, amikor elengedünk egy érzést, az érzés mögötti energiát azonnal feladjuk, miáltal nyomáscsökkenés lesz a tiszta eredmény. Ahogy folyamatosan elengedünk, a felgyülemlett nyomás mindinkább csökkeni kezd. Mindenki jól tudja, hogy amikor elengedünk, azonnal jobban érezzük magunkat. A test fiziológiája is megváltozik. Kimutatható javulást hoz a bőrszín, a légzés, a pulzus, a vérnyomás, az izomfeszesség, az emésztés és a vér kémiai összetétele terén. A belső szabadság állapotában az összes testi funkció és a szervek a normális működés és az egészség irányába mozdulnak. Az izomerő azonnal növekszik. Látásunk javul, a világ és az önmagunk észlelése jobbra fordul. Boldogabbnak sokkal szeretetteljesebbnek és lezserebbnek érezzük magunkat.
Elengedés/ Dr.David R.Hawkins / Filosz kiadó 2014