SÚLYOS ÁRAT FIZETÜNK A KI NEM FEJEZETT SZÜKSÉGLETEINKÉRT….

Családállítás…. három generáció sorsa bontakozik ki, ahol nem valami rendkívüli történés okozta  a tragédiát – a teljes családi széthullást, elhidegülést, elszigetelődést, a befelé forduló szenvedést  és a kifelé megjelenített gonoszkodást, rosszindulatot – csupán az a rosszul kondicionált nyelvezet, amelyben: ha valamiért rosszul érezzük magunkat akkor másokat hibáztatunk, ítélünk, büntetünk. Mindeközben azt várjuk, sőt követeljük, találják ki mire lenne szükségünk ahhoz, hogy boldogabbak legyünk önmagunkban, a kapcsolatainkban, a világban.

Ebben a klánban is mindenki  várt….. várta, hogy valaki „észrevegye” és betöltse a szükségleteit.

A nagyi arra várt, hogy a férje figyelmet és támogatást adjon neki. A férj várta, hogy a felesége melegséget, kedvességet adjon, amit végül a lánya adott meg neki, miközben a lány várta, hogy az apja talán igazán észreveszi és elismeri. A fiú várta, hogy végre szeretve legyen, az apja, anyja, vagy testvére által, de ő maga nem tett egy lépést sem senki felé. Miközben várakoztak, lassan letelt  két generáció életideje. Megkeseredett emberek, akik némán szenvednek a saját világukban, abban a bizonyosságban, hogy ezért valaki más a felelős.

Az unoka  jött el hozzám segítséget kérni, aki már felnőtt, és nem tudja mi tévő legyen, mert szüksége lenne a családjára és mindazokra a szükségletekre amit az ember a család által kaphatna meg: odatartozás; érzelmi biztonság; összetartozás; gyökerek; tervek, álmok megosztása, meghallgatása; útmutatás; támogatás….

Remélhetőleg, látva a családjában zajló romboló dinamikát, ő nem a várakozást választja, hanem megtanul felelősséget vállalni a szükségleteiért, fontosságaiért, ezt ki is fejezi és tesz is érte.

Ez a családállítás klasszikus példája volt annak: ha mi magunk nem értékeljük a saját szükségleteinket, akkor mások sem fogják… és nagyon súlyos árat fizetünk ezért nem csak mi, hanem a körülöttünk élők és az utánunk következők is.