Soha nem volt színem a kék. Egyáltalán nem voltak kék ruhadarabjaim, sem cipőim, táskáim, szóval nem voltam amolyan „kék lány”. Másokon, igen tetszett egy – egy darab és időnként én is megpróbálkoztam, hogy talán… de aztán mégsem. A lakásban sem voltak soha kék falak, vagy kék szőnyegek, textilek vagy egyéb kiegészítők. Egyszóval nem volt kék korszakom – mint például Picassonak 🙂 Ellenben a kislányom csupa kékség volt. Kék ruhák, cipők, táskák, telefon, kék falak, szőnyeg és ami csak lehetséges az szinte minden kék volt. És így, ezen a módon, ahogyan ő viselte, vagy ami hozzátartozott, nekem is jó érzés volt a kék szín. Aztán Annácskából Anna lett, eljött az idő, hogy a maga útját járja és messze ment… Eladtam a lakást is a kék szobával és ezzel együtt elment minden, ami az életemben kék volt… Annácska nagyon, de a kék különösebben nem hiányzott. Aztán teltek múltak a napok, hónapok és lassan azon kaptam magam, hogy a szememmel a kéket ”keresem” amerre csak járok. Egy díszpárna, egy teás csésze, egy cipő, egy kisszőnyeg, egy szék… Aztán egyre erősebbé vált bennem a kék utáni vágyakozás. Furcsa érzés volt figyelni ezt a bennem zajló változást. Önálló útra kélt és nem volt hatásom rá. Igaz nem is akartam, mert egyszerre hatott rám inspirálóan és ugyanakkor nyugtatólag minden kék ami az utamba került. Gondoltam bizonyára kiderül majd, hova vezet ez az út… és akkor rátaláltam erre a kék ajtóra…Tudtam, ha benyitok találok ott valamit…