Hazudunk. Hazudunk magunknak és másoknak. Becsapjuk magunkat, másokat. Szépítgetünk, takargatunk, megmagyarázunk dolgokat. Egy ideig. Na persze elég hosszú ideig. Sokszor akár évtizedekig is. Ugyanis a test sok mindent elvisel. Elhanyagoljuk, kizsigereljük, bántalmazzuk, megalázzuk, mérgezzük, sanyargatjuk, túltápláljuk… mire elkezd elromlani. Persze közben már jelez nekünk, de félresöpörjük. Nincs rá időnk, meg különben is nyűgös egy dolog.
Ki van nekünk szolgáltatva, kényünkre kedvünkre. Akárcsak egy kisgyermek. Szeretne figyelmet, simogatást törődést… de várnia kell. Várni addig, amíg a szülő úgy dönt, na jó gyere… kicsi törődés, kicsi simogatás, kicsi figyelem, aztán hagyj békén. Hogy miért élek egy ilyen hasonlattal? Mert -„amint fent, úgy lent”- Mert ahogyan a testben, a szervek kapcsolatrendszerében, úgy a személy kapcsolatrendszerében is.

A test sokáig kitart, de egyszer csak eljön a kérlelhetetlen őszinteség ideje… és akkor nincs tovább lehetőség halogatni, takargatni, megmagyarázni. Sem a testi problémáinkat, sem a kapcsolati problémáinkat.

Rákos daganat, ciszta, magas vérnyomás, kiütések a bőrön, kiugró szívverések, lábfájás, ízületi gyulladások, meddőség, cukorbetegség, elhízás és még hosszasan sorolhatnám. Ha időben figyeltünk  volna a testünk jelzéseire… Ha az önmagunk becsapása kevésbé lett volna zajos, vagy ha a félelmeink elfojtása kevésbé lett volna sikeres, akkor talán másként alakult volna az életünk. No de itt tartunk… és ahogyan a mondás tartja, ha nincs a időnk a jóra majd lesz időnk a rosszra. Bert Hellinger szerint minden betegség mögött kapcsolati problémák állnak. Én nem vagyok olyan merész, hogy ezt így kijelentsem, de a hosszú évek alatt szerzett tapasztalataim bizony őt igazolják.

Hogy  miért hazudunk magunknak annyit, hogy „belebetegedjünk”. Mert annyira félünk a fájdalomtól,
– amely egyébként az élet természetes velejárója -, hogy inkább becsukjuk a szemünket, bedugjuk a fülünket, visszatartjuk a lélegzetünket, csak ne kelljen azt érezni. Míg a fájdalom az élet természetes része addig a szenvedést már magunk választjuk, ami pontosan abból fakad, hogy nemet mondunk az élet valamely fájdalmas részére. Hogy anyánk és apánk nem Istenek csak emberek, hogy felnőttnek lenni nem habos torta, hogy a párkapcsolat nem csupa boldogság és a gyerek nem csak öröm. Hogy igen, elhagyhatnak, megcsalhatnak, becsaphatnak bármikor és igen, meghalnak a szeretteink. Ha hárítjuk azt amivel az élet megkínál, mert az nekünk nincs ínyünkre, feszültséget, ellenállást, ennek következtében szorongást, félelmet, továbbá szégyent, bűntudatot, haragot generálunk. Szegény testünk. Ott kering minden az ereinkben és ebből táplálkoznak a szerveink. Így talán már könnyebb megérteni, hogyan is „romlik el” a testünk. Ha „felállítjuk” a szerveinket, bizony elmesélnek azok mindent. Egyszer muszáj őket meghallgatnunk… ahogyan őszintén mesélnek nekünk az életünkről.
Ha magunknak nem hittünk, másokban pedig nem bíztunk, akkor most higgyünk a testünk őszinteségében…