Beszéljünk róla vagy ne beszéljünk róla? Ez itt a kérdés!
Természetesen itt most nem a múltbeli kedves emlékekről, örömökről  van szó, mert az ugye nem kérdés. Most azokra a fájó emlékekre, élethelyzetekre, megélésekre gondolok amelyek bánatot, csalódást, veszteséget, elhagyatottságot, szégyent, bűntudatot, egyszóval fájdalmakat hoztak az életünkbe.
Gyakori az az álláspont, hogy – jobb a múltat nem hánytorgatni. Ami volt elmúlt, úgysem lehet rajta változtatni.

Való igaz, ha valaki csak azért akar beszélgetni a múltról, hogy a másikat vagy önmagát bántsa, fejére olvassa azokat a dolgokat amelyeket elkövetett, elmulasztott a múltban, régmúltban nos akkor jobb ha marad a fenti állásponton.

A múlt arra való, hogy tanuljunk belőle. De hogyan kell azt tenni? Nehéz “jól” beszélgetni a múltról. Egyrészt azért mert sebeket tép fel, rossz érzéseket hoz elő, másrészt pedig sok esetben nem valami jó fényben tüntet fel bennünket vagy azokat akiket szeretnénk jobbnak, többnek, nagyobbnak látni.
Nagyon sokáig szinte semmit nem tanultam a múltamból. Ahogy általában azt tesszük, én is inkább kapcsolatokat, helyzeteket, környezetet változtattam mintsem, hogy azt a tapasztalást amit pont nekem szánt az „ég” tudatosítottam volna és gyökeresen változtam volna. Igen, én változtam volna és nem a másikat akartam volna változtatni. Csakhogy nem tudtam, hogy ezt nem tudom… Azt viszont észrevettem, hogy bizonyos dogok újra és újra szembejöttek velem, – ugyanazok az élethelyzetek, konfliktusok, ugyanazok a szavak, párbeszédek, panaszok és végeredmények stb. – amelyeket pedig éppen hogy kerülni szerettem volna.

 Aki nem akar emlékezni a múltjára az arra ítéltetik, hogy újra élje azt – írja Bert Hellinger.

Na, de honnan is kezdődik a múltunk amivel foglalkozunk kellene. Hellinger azt mondja az elődeink rendezetlen dolgai, eseményei, mintázatai éppen úgy öröklődnek mint a hajunk vagy szemünk színe és bizonyos dolgok szinte érthetetlen módon egyszer csak ott vannak már a mi az életünkben is. Vegyük akkor most úgy igazán alaposan szemügyre a szüleink, a nagyobb családunk múltját és nagyon hamar felfedezhetjük, hogy amit ők nem tanultak meg, amin nem tudtak változtatni az ott van a mi életünkben is.(sorsismétlés) Ilyen lehet az pl. az édesanya áldozat szerepe, az apa érzelmi zártsága vagy agresszivitása, egy nagybácsi felelőtlen, sikertelen életvitele, egy nagymama veszteségekkel teli bánatos élete, stb. Feltétlenül meg kell vizsgálnunk, hogy mit üzen nekünk a szüleink múltja, hiszen ezek adták az alapokat, majd erre épültek a további saját történeteink, amelyekből összeállt a múltunk szövedéke.

Természetesen már igen fiatalon mindannyian sajátos véleménnyel vagy még inkább megítélésekkel vagyunk arról ahogyan a szüleink élnek és eltökélten hisszük, mi majd másképpen, jobban fogjuk csinálni ezt vagy azt. Ilyenkor még nem tudjuk, attól hogy más díszletet „építünk” magunknak, a belső világunkban máris ott hordozzuk az örökségünket.

Hogyan lehetséges az, hogy újra ugyanazokat éljük meg, vagy Szögyal Rinpocse szavaival élve – újra ugyanabba a gödörbe lépünk? És most gondolok itt a generációs sorsismétlésekre, de a saját  életünkön belüli  életeseményeknek az ismétlődéseire is…

A negatív megéléseink a hozzájuk tartozó érzések formájában mintegy „elraktározódnak”  a sejtjeinkbe, izmainkba, szerveinkbe. A különböző érzések – félelem, harag, gőg, sértettség, lustaság, kishitűség – a belső világunk olyan programjaivá lesznek, amelyek frekvenciáját az érzés milyensége határozza meg. Ha a múlt történéseivel nem foglalkozunk, – pl. veszteség, gyász, szégyen, csalódottság – nem dolgozzuk fel tudatosan, az elengedés helyett csak valamilyen módon elnyomjuk, elfojtjuk akkor szinte vonzzuk a hasonló rezgésű történéseket a külső világunkban és minden egyes alkalommal meg is erősödnek bennünk ezek a minták. Aki nem figyeli tudatosan az életét talán észre sem veszi, hogy az új  párkapcsolatában igen hamar ugyanazok a gondok ütik fel a fejüket, mint az előzőben. Vagy a gyereknek akinek a szülővel van rendezetlen dolga és mihamarabb el is hagyja a szülői házat, – mondván, hogy lehetetlen az anyja, apja, testvére – rövid időn belül olyan párkapcsolatban találja magát, ahol ugyanazzal, vagy hasonló gondokkal szembesül. De az is lehet, hogy egy munkatárs vagy egy szomszéd képviseli majd számára azt, aminek a szembenézésétől korábban menekülni akart.

Tehát…feltétlenül beszélgessünk a múltról! De beszélgetéseinkben a hangsúly ne a külső világban történő események elbeszélésén legyen, ne az igazság keresésen, jogosságon vagy jogtalanságokon. Sokkal inkább azon, ami ezalatt a belső világainkban zajlott.
Helytelen azt gondolnunk, hogy az idő majd változást, fejlődést hoz. Elég egy pillantást vetni a történelemre és láthatjuk, az ember, az emberiség szinte semmit nem változott, pedig mennyi idő eltelt…Tanuljuk meg magunkat és a történeteinket kívülről figyelni! Ez a legfontosabb, hiszen csak ilyen módon vizsgálódva láthatjuk meg, hogy mit üzen nekünk a múlt, hogy milyen ismétlődő helytelen tulajdonságainkra, hozzáállásainkra, értékrendjeinkre akar rámutatni azért, hogy végre már „ne ugyanabba a gödörbe lépjünk, hanem egy másik utcán sétáljunk.”

Önéletrajz öt fejezetben

1.Sétálok végig az utcán.
Van egy mély gödör a járdán.
Beleesek.
Elveszett vagyok… remény nélküli
Nem az én hibám.
Egy örökkévalóság lesz, mire kijutok.

2.Sétálok ugyanazon az utcán.
Van egy mély gödör a járdán.
Úgy teszek, mintha nem látnám.
Megint beleesek.
Nem tudom elhinni, hogy megint ugyanott vagyok.
De nem az én hibám.
Ismét hosszú időbe telik, mire kijutok.

3.Sétálok ugyanazon az utcán.
Van egy mély gödör a járdán. Látom, hogy ott van.
Mégis beleesek… ez már szokás. Nyitva a szemem.
Tudom, hol vagyok.

4.Sétálok ugyanazon az utcán.
Van egy mély gödör a járdán. Kikerülöm.

5.Egy másik utcán sétálok.

Szögyal Rinpocse:  Tibeti könyv életről és halálról, Budapest, 2006. 53p.