Kinek az életét élem, kinek az Útját járom? A saját Utamat? Azt, ami abból az Eszenciából bontakozik ki előttem, amit magammal hoztam, ami ott szunnyad bennem, vagy azt amire megtanítottak, amit rám kényszerítettek akár jó indulatból, akár félelem keltésből? És ki mondja meg mi az én Utam, vagy azt, hogy hol és hogyan találok rá? Honnan fogom tudni, hogy az Utamon vagyok?

Félelmek, szorongás, fóbiák, pánik, idegösszeomlás…

Mielőtt rálépnénk a saját Utunkra  – már akinek ez sikerül – addig legtöbbször a szüleink és a társadalom  normáinak az útját járjuk. Egyfajta „utánzás” alapján kezdünk el lépegetni és haladni az Úton. Mások mondják meg mit tegyünk, azt hogyan tegyük és mit ne tegyünk. Mi az ami nekünk jó és mi az ami nem. Mi az ami elfogadható és mi az ami nem. Nos, ez így rendben is van, hiszen szükségünk van bizonyos támpontokra amelyek nagy segítségünkre lehetnek az elindulásnál és az Út első szakaszainál. Sőt a támpontok bizony később is a segítségünkre vannak, értem ezalatt mindenekelőtt a szülői véleményeket, útmutatásokat, meglátásokat, esetleges kritikákat. Tehát ezzel nem, hogy baj nincs hanem egyenesen szükségszerű és elengedhetetlen. A baj ott kezdődik amikor a szülő azonosul a „saját” megalkotott világával, annak értelmezéseivel és azt tekinti az egyetlen érvényesnek. A gyermeknek ebbe valamilyen módon bele kell passzolnia mert ha nem, akkor a szülőben elindulnak bizonyos félelmek és hogy ezt ne kelljen éreznie, nagyobb ”nyomás” alá helyezi a gyermeket és még kevésbé érdekli, hogy vajon mi van a gyermeke belső világában. A belső dolgokról egyértelműen csak a külső dolgokra kerül a figyelem. Kezdetben csak apró dolgokról van szó. Mondjuk a gyermeknek idejében kell elkezdeni angolul tanulni, balettozni, sakkozni, táv futni, vagy érett felnőttként viselkedni mert, mert…miért is? Talán csak mert a szülő szeretne biztonságban lenni a gyermekét illetően, szeretne büszke lenni a gyermekére (ami persze nem a gyermekről szól) hanem a szülőről. Minél több büszkeség tölti el annál kevésbé fél és szorong.

Na de mi van a csemetével. Mivel a szülő nem a gyermekre hangolódik, hanem vagy a félelmeivel vagy éppen a “büszkélkedéssel” van elfoglalva, ezért a gyermek magára marad. Mivel ebben a korban még nagyban a szülő lelkiállapotából meríti az erejét, így jó ha a szülők büszkék rá mert akkor boldogok és akkor az visszahat a gyermekre is. Na de mi történik a belső világában. Elkezd magának hazudni. „Az jó nekem, ami anyunak, vagy apunak jó”. Eleinte ez még nem okoz nagy gondot, de ahogyan telnek az évek és szépen gyarapodik az önmaga becsapása, már nem csak azért, hogy anyu, apu büszke legyen rá, hanem hogy ne nyaggassák, vagy hogy ne kelljen szembenéznie azzal, hogy valami nincs rendben önmaga körül – egyre távolabb kerül az igazi Lényétől.
Mire korban idáig eljutunk már megszokjuk, természetessé válik az, hogy nem azt érezzük amit érzünk, hanem amit más szeretne, hogy érezzünk, nem azt mondjuk ami a belső világunkban zajlik, hanem amit hallani szeretnének és már nem csak a szüleinkről van szó, hanem a barátunkról, férjünkről, feleségünkről, főnökünkről és szinte minden emberi kapcsolatunkról. Minden egyes önmagunknak és másnak tett hazugsággal egyre távolabb kerülünk attól a Lénytől aki ott van bennünk, attól az Eszenciától amiben ott rejlik minden ami szükséges ahhoz, hogy a saját Utunkat járjuk. A hazugságok és a félelmek sokasodnak, muszáj elfojtani őket, hogy képesek legyük a mindennapokat élni. Az elfojtás remekül sikerül és már nem is vagyunk tisztában azzal, hogy hazudtunk, hazudunk. Természetessé válik, hogy így teszünk. Csak a szorongás, fóbia, pánik jelzi, hogy a Lelkünk szenved. Szenved, mert cserbenhagytuk…

Kinek a felelőssége ez?! Annak aki nem volt igaz önmagához, aki nem képviselte önmagát, vagy azé aki nem tanította, nem engedte, nem támogatta a másikat abban, hogy igaz legyen önmagához és az Útját járja.

A legfontosabb kérdés azonban számomra mégsem ez, hiszen valós felelősségvállalásról csak aztán beszélhetünk, ha van tudásunk arról, hogy mi is az, amiért felelősséggel tartozunk.
Sokkal fontosabb kérdés számomra az, hogy az ilyenfajta emberi hozzáállásnak valamikor véget tudunk e majd vetni. Képesek leszünk e szert tenni egy olyan egymásra hangolódásra, ami a gyermeket a páromat, vagy bárki mást a saját Útjára segíti vagy legalább is hagyja, hogy járja azt…