Már a harmadik évében annak, amit ma már csak „a látomásom keresésének” nevezek, amikor végre rábukkantam valamire. Addigra rengeteget meditáltam. A depresszióm nagyrészt elmúlt. Képes voltam a végtelenségig csendben ülni, a légzésemre vagy a testi érzékleteimre összpontosítani. Ez volt a dolog könnyebbik része.

Azon a napon éppen sorban álltam, szatszangra vártam, vagyis találkozásra egy spirituális mesterrel. Már órák óta várakoztam, ugyanolyan fehér lepelbe öltözve, mint amilyet a templomban a többi sorban álló is viselt. Végre sorra kerültem. Arra számítottam, hogy a mester elismeri az elhivatottságomat. Ehelyett egyenesen belém nézett, és felismerte azt, amit nekem nem sikerült.

– Menj haza! – mondta. – Menj haza, és hívd fel az anyádat és az apádat!

Micsoda? Teljesen kikeltem magamból. Az egész testemet rázta a harag. Nyilván téved. Nincs már szükségem a szüleimre. Túlléptem rajtuk. Réges-régen elhagytam és jobb szülőkre, isteni szülőkre, spirituális szülőkre cseréltem őket – arra a sok tanítóra, gurura és bölcsre, azokra a nőkre és férfiakra, akik az ébredés következő szintjére vezettek. Mi több, azt láttam, hogy már „meggyógyítottam” a kapcsolatunkat azáltal, hogy éveken át terápiára jártam, párnákat püföltem, és cafatokra téptem a szüleimet jelképező kartonlapokat. Úgy döntöttem, nem szívlelem meg a mester tanácsát.

Ám mégiscsak megpendített bennem egy húrt. Nem tudtam szabadulni attól, amit mondott. Végül kezdtem megérteni, hogy soha semmilyen tapasztalat nem megy veszendőbe. Minden, ami történik velünk, értékes, akár felismerjük a jelentőségét, akár nem. Az életünkben minden vezet valahová.

Ennek ellenére eltökélten próbáltam fenntartani az azzal kapcsolatos illúziót, hogy ki vagyok én. Azonban mindössze abba kapaszkodhattam, hogy tapasztalt meditáló vagyok. Úgyhogy szerettem volna találkozni még egy spirituális mesterrel – egy utolsóval, aki ezt biztosra vettem, végre kimondja az igazságot. Ez a férfi naponta százakat vett körül égi szeretetével. Úgy véltem, ő majd nyilván annak a mélyen spirituális embernek lát engem, akinek képzelem magam. Megint egy teljes napot vártam, hogy sorra kerüljek. Végre ott álltam a sor elején. És ismét ugyanaz történt. Újra. Ugyanazokat a szavakat hallottam: „Hívd fel a szüleidet! Menj haza, és békülj ki velük!”

Ezúttal meghallottam, amit mondtak nekem.

A nagy tanítók tudnak. Az igazán nagyok nem foglalkoznak vele, hogy hiszel-e tanításukban, vagy sem. Eléd tárnak egy igazságot, majd magadra hagynak, hogy feltárd magadnak a saját igazságodat. Adam Gopnik Through the Children Gate című könyvében így ír a tanítók és a guruk közötti különbségtől: „A guru nekünk adja magát,majd a módszerét is, a tanító a tudásával ajándékoz meg minket, majd önmagunkkal.”

A nagy tanítók tudják: az, hogy honnan jöttünk, kihat arra, hogy hová tartunk, és ami nem oldódott meg a múltban, az hatással van a jelenre. Tudják, hogy a szüleink fontosak – függetlenül attól, hogy mennyi gondoskodást kaptunk tőlük. Ezt nem lehet kikerülni. A családunk története a mi történetünk. Tetszik vagy sem, itt lakozik bennünk.

Akármilyen történetünk van a szüleinkről, nem törölhetjük ki őket magunkból. Ők bennünk vannak, mi hozzájuk tartozunk – még akkor is, ha soha nem találkoztunk velük. ha elutasítjuk őket, azzal csak még messzebb kerülünk magunktól, és még több szenvedésben lesz részünk. Az a két tanító tudta ezt. Én nem. Vak voltam, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt. De végre kezdtem látni – és észrevettem, hogy hatalmas rendetlenséget hagytam otthon magam után.

Éveken át elítéltem a szüleimet. Azt hittem, hogy jóval tehetségesebb, érzékenyebb és emberibb vagyok náluk. Őket hibáztattam minden rosszért az életemben. Haza kellett térnem hozzájuk, hogy visszaszerezzem azt, amit elvesztettem: a sebezhetőségemet. Végre kezdtem megérteni: az, hogy mennyire tudom elfogadni mások szeretetét, összefügg azzal, hogy mennyire tudom elfogadni az anyám szeretetét.

Sajnos azt is tudtam, hogy az ő szeretetét nem lesz könnyű elfogadnom. Olyan mély szakadék tátongott közöttünk, hogy ha megölelt, úgy éreztem, mintha egy medvecsapda szorításában vergődnék. A testem megfeszült, mintha páncélt akarna képezni, amelyen az anyám nem képes áthatolni. Az általa okozott seb kihatott az életem minden területére, egyebek közt ezért nem tudtam nyitott lenni a párkapcsolataimban.

Hónapok teltek el anélkül, hogy egyáltalán szóba álltam volna anyámmal. Amikor mégis beszéltünk, rideg szavaimmal és elutasító testbeszédemmel megtaláltam a módját, hogy lehűtsem felém áradó meleg érzéseit. Hideg voltam és távolságtartó….tovább

ÖRÖKÖLT CSALÁDMINTÁK / Mark Wolynn / Édesvíz Kiadó 2017