Családállítás…. három generáció sorsa bontakozik ki, ahol nem valami rendkívüli történés okozta a tragédiát – a teljes családi széthullást, elhidegülést, elszigetelődést, a befelé forduló szenvedést és a kifelé megjelenített gonoszkodást, rossz indulatot – csupán az a rosszul kondicionált nyelvezet, amelyben: ha valamiért rosszul érezzük magunkat akkor másokat hibáztatunk, kritizálunk, ítélünk, büntetünk. Mindeközben azt várjuk, sőt követeljük, találják ki mire lenne szükségünk ahhoz, hogy boldogabbak legyünk önmagunkban, a kapcsolatainkban, a világban.
Ebben a klánban is mindenki várt….. várta, hogy valaki „észrevegye” és betöltse a szükségleteit. 
A nagyi arra várt, hogy a férje figyelmet és támogatást adjon neki. A férj várta, hogy a felesége melegséget, kedvességet adjon, amit végül a lánya adott meg neki, miközben a lány várta, hogy az apja talán igazán észreveszi és elismeri. A fiú várta, hogy végre szeretve legyen, az apja, anyja, vagy testvére által, de ő maga nem tett egy lépést sem senki felé. Miközben várakoztak, lassan letelt két generáció életideje. Megkeseredett emberek, akik némán szenvednek a saját világukban, abban a bizonyosságban, hogy ezért valaki más a felelős.
Az unoka jött el hozzám segítséget kérni, aki már felnőtt és nem tudja mitévő legyen, mert szüksége lenne a családjára és mindazokra a szükségletekre amit az ember a család által kaphatna meg: odatartozás; érzelmi biztonság; összetartozás; gyökerek; tervek, álmok megosztása, meghallgatás; útmutatás; értékek megválasztása, támogatás….
Remélhetőleg, látva a családjában zajló romboló dinamikát, ő nem a várakozást választja hanem, megtanul felelősséget vállalni a szükségleteiért, fontosságaiért, érzéseiért, ezeket megfelelően ki is fejezi….és tesz is érte…

Ez a családállítás klasszikus példája volt annak: ha mi magunk nem tanuljuk meg, nem értékeljük a saját szükségleteinket, akkor mások sem fogják… és nagyon súlyos árat fizetünk ezért nem csak mi, hanem a körülöttünk élők és az utánunk következők is.