Sokan, sok helyen leírták már, hogy az egyetlen ami állandó az a változás.

Nem született még ember aki el tudta volna kerülni az életét kísérő változásokat. Amikor ráébredünk, hogy a szüleink nem Istenek; amikor az akibe egykor szerelmesek voltunk idegenné válik; amikor odáig jutunk hogy elválunk; amikor gyermekünk születik; mikor gyermekeink felnőnek és a saját útjukat kezdik járni; amikor elkezdünk korosodni és a test ezt kíméletlenül jelzi; amikor elérkeznek a nyugdíjas évek; amikor egy Szerettünk eltávozik; ha megszűnik az állásunk; vagy költöznünk kell és vég nélkül sorolhatnám a kisebb és nagyobb változásokat amelyek  életünk Lényegi természete, mi mégsem tudjuk igazán hogyan kezeljük helyesen ezeket a  helyzeteket. Ezért aztán  külső világunkban mindent latba vetve azon dolgozunk, hogyan tartsuk fenn az illúziót, miszerint az állandóság fenntartható.  Ötven évesen úgy öltözködünk mintha húszas éveinket taposnánk. A barátunk vagy barátnőnk, akár a gyerekünk is lehetne és persze ehhez igazodunk egy kis plasztikával és őrült sportokkal, szórakozással, ami azt sugallja örök fiatalok vagyunk. Ha gyerekünk születik úgy teszünk mintha nem nagy dolog történne, gyorsan lefogyni, újra dolgozni, jönni, menni, mint előtte. Ha meghal egy Szerettünk a temetési szolgáltatás szinte mindent készre rendez, hogy minél kevésbé szakadjunk ki a megszokott életritmusunkból stb.stb. A menekülésnek megannyi formáját dolgozta ki magából társadalmunk ahhoz, hogy ne kelljen tudatosan átélni: valami megváltozott.

Hogy miért? Mert a változások első számú kísérője  mindig a veszteség érzése. Valami végérvényesen elmúlik és  ez fájdalommal jár…
Miután nem vagyunk tisztában azzal, hogy ez az érzés a folyamatnak csak az első szakasza, így megrémülünk, pánikba esünk és azonnal menekülni akarunk a helyzetből. Az ego őrült módon dolgozni kezd, a test szenved az azt elárasztó negatív érzésektől és az érzések  által gerjesztett ellenállások komoly blokkokat hoznak létre a gondolkodásban. Megrekedünk, képtelenek vagyunk benne maradni a fájdalomban, de tovább sem tudunk lépni mert nem ismerjük az elengedést mint folyamatot…így marad a „görcsösen fenntartani a látszatot”, elhinni, hogy nem változott semmi. Aki megakarja úszni a változásokhoz tartozó fájdalmakat azáltal, hogy tagadja a változást, nem tesz egyebet, csak felhalmozza a fájdalmakat, amelyeket akár évekig is sikerül csendesen elraktározni a tudattalanba. De a Fájdalmak egyszer mégiscsak megkövetelik azt a figyelmet ami jár nekik…és akkor az a fájdalom ami életerőnkké alakulhatott volna át, – ha a maga idejében tudatosan és türelemmel megéljük – , most évekkel, évtizedekkel később szinte összeroppant…

Józsi bácsi 65 év körüli. Tizenöt éve elvált, de minden reggel ébredés után felhívja a volt feleségét, hogy hol van és mit csinál. A feleségéről úgy beszél mintha még most is a felesége lenne és ha valaki meri erre figyelmeztetni, megbántódik és kikéri magának. Egyedül él, magányos, beteg, barátait elveszítette, mert minden életerejét felemésztette, hogy fenntartson egy illúziót. Azt mondja bármit megadna érte, ha valaki megtudná szüntetni a belsejében tomboló fájdalmat, amit hatalmas mennyiségű fájdalom csillapítóval próbál nap mint nap enyhíteni. Amikor azt kérdeztem Tőle, hogy miért nem engedi el ezt az illúziót, a válasza az volt: ha már eddig kitartottam a feleségem mellett akkor csak nem fogom feladni ennyi évesen?!! Hmmm… nos, hatalmas árat fizetünk azért, hogy az ego útját járva elhitetjük magunkkal, kezünkben az irányítás, a változásoknak nincs felettünk hatalmuk, hogy behunyhatjuk a szemünket ott ahol, ami, nekünk nem tetszik…Szomorú, hogy a legtöbb esetben még csak fel sem ismerjük mit teszünk magunkkal…

A változások fogadásához lelkibátorság kell. A bátorság tudatszintje az, ahol szembe merünk nézni azzal ami van és a kellő türelemmel megélt belső munka által eljuthatunk az elfogadás tudatszintjére. Az elengedés folyamatos gyakorlásával a fájdalom egyszer csak „elfáj”, feloldódik és olyan erővé alakul át amit csak az tapasztal meg, akinek van lelkibátorsága és ereje benne maradni a fájdalomban ameddig  csak szükséges és ily módon eljut a változást kísérő második szakaszba, amely már az Újról szól. Az egyik kedves ismerősöm azt kérdezte, hogy valóban szükséges ennyi fájdalmat megélnie az embernek. Nos, nem szükséges, nem is törvényszerű sőt még csak nem is Isten büntetése. Mi emberek vagyunk azok akik marasztaljuk a fájdalmakat azáltal, hogy igyekszünk elfojtani, mert ezt könnyebbnek véljük és mert egyébként sem tanultunk semmit arról, hogy mi mást tehetnénk… (Kapcsolódó cikk: Elengedés a gyakorlatban)

Ha közelebb engedjük magunkhoz a Változásokat és megismerjük a Lényegi természetüket, egyre inkább  Barátainkká  válnak és ebben a Térben nyugodtan megélhetjük az őket kísérő szomorúságot is, miközben figyelemmel kísérhetjük azt, ahogyan a belső világunkat formáló erőkké alakulnak át…