A legutóbbi családállításomon látottak egész érdekesek voltak, és egyben megdöbbentőek is, sőt szerintem még fel sem fogtam igazán azt, amivel ott és akkor szembesültem.

A feladatom az volt, hogy beállítsak 2 érzést: a Haragot és a Gátat.

Elképzelésem nem volt, hogyan állítsam be őket, de végül úgy döntöttem, hogy az én képviselőmmel szembe állítom be a Haragot és az ő háta mögé pedig a Gátat. A Gát nézte a Harag hátát. Ők hárman elég közel álltak egymáshoz.

Az állítás elején az én képviselőm rögtön jelezte, hogy mennyire nem jó neki szembe állni a Haraggal és elkezdett kihátrálni, majd körbe-körbe menni a teremben és nem akart tudomást venni az állításban szereplőkről.

Közben Harag és Gát egymással szembe kerültek és kiderült, hogy ők tulajdonképpen játszmáznak egymással. Ha csinál valamit az egyik, a másik rögtön ugyanúgy reagál rá. Ez ment megállás nélkül.

Kiderült, hogy ők a szüleim.

Az állandó veszekedésük, egymás szekálása, számon kérése, hogy mindig mindent „visszaadnak” egymásnak, és hogy még egy apró kis viccet is személyes bántásnak vesznek.

„A való életben” eleinte Apukám volt az, aki bántotta Anyukámat (igen, fizikailag is), aztán ez valahogyan a hosszú évek során átfordult. Apa egyre betegebb lett, elkezdett legyengülni fizikailag és lelkileg is (plusz mentálisan is kissé leépülni), Anya viszont mintha ezen felbuzdulva erőre kapott volna, és a sok éves bántalmazást elkezdte volna törleszteni. Mintha kihasználná ezt a helyzetet arra, hogy megmutassa, hogy benne is van erő és hogy na, nem akárkivel áll szembe Apa (vagy mindenki?).

Azt kifelejtettem a sztoriból, hogy kiskoromban mindig bűntudatot éreztem amiatt, hogy nem tudtam Anyán segíteni. Hogy amikor Apa bántotta őt, akkor mi a nővéremmel (és később a húgommal) teljesen tehetetlenek voltunk és nem tudtunk mit kezdeni a helyzettel. Csak hallgattuk a puffanásokat és az ocsmány szavakat/néha üvöltést, ami Apából kijött. Nagy volt bennem a Harag Apa felé és a Sajnálat Anya felé. De nem tudtam mit tenni és ezt azóta is bánom. Sokat gondolkoztam rajta akkoriban, hogy mit tudnék én egyszer tenni annak érdekében, hogy segítsek, és rájöttem, hogy csak azt, ha én is kemény nővé válok és közéjük állok. Ahogy nagyobb lettem, ezt meg is tettem. Nem egyszer és nem kétszer én voltam köztük a „döntőbíró”. Szerencsére bántódásom nem esett, de aztán azt vettem észre, hogy Anyának ez tetszik, és azért is gerjeszti a feszültséget, mert tudja, hogy én úgy is ott vagyok és majd megvédem. Legalábbis én ezt gondoltam.

Többször is volt hogy „szétmentek” , de aztán a kedvünkért mindig „összejöttek”. Bánom már ezt is, hogy nem hagytuk őket külön és erőltettük, hogy de igenis maradjanak együtt, mert ez így jó. Hát nem volt jó. Most sem az.

Igazából sosem értettem, hogy ha két ember szereti egymást, akkor miért bántják ennyit egymást? Ez lenne a szeretet? Ilyen két felnőtt ember viszonya? Így kell megoldani a problémákat? Így kell viselkedni? Mert ha igen, akkor én inkább maradok gyerek….nem akarok felnőni!

Ezt a sok háborút amit otthon láttunk/hallottunk/tapasztaltunk, nagyon nehéz volt megértenem és feldolgoznom.  Ráadásul ugye a nyilvánosság nem tudhatott róla, ezért meg kellett mindig játszani, hogy jókedvű és vidám vagyok, tele energiával és hogy otthon mindig minden rendben van. Tilos volt szomorúnak mutatkozni vagy sírni. Emlékszem, hogy sokszor másnap (tehát a balhé utáni másnap) Apa fülig érő mosollyal köszöntött minket, mintha misem történt volna előző este…és akkor ilyen zavart állapot közepén menjek be az óvodába vagy iskolába és legyek vidám meg tök normális.

Gondolom, hogy ezek az élethelyzetek vittek rá arra, hogy minden bennem lévő érzést elfojtsak és egy olyan vastag álarcot húzzak magamra, hogy már én sem tudom elválasztani magamat tőle…nem vagyok tisztában a valódi érzéseimmel, borzasztóan nehéz megnevezni őket és nem tudom, hogy Ki Vagyok Én… Szóval igen, az elfojtást választottam. Mert másképp nem tudtam elviselni. Csak így tudtam életben maradni. Nem túlzok. Ez mentett meg.

Aztán volt egy pont, amikor úgy döntöttem, hogy most már elég volt. Nem foglalkozok velük. Az ő dolguk, az ő problémájuk. Csináljanak amit akarnak, én inkább megyek. Mindig. Mindegy hová, mindegy mennyi időre, csak menjek. Ne legyek a közelükben. Mindig kitaláltam valamit, csak hogy megszabaduljak tőlük. Sokszor csak a szobámban ültem/ülök és lefoglalom magamat, hogy ne kelljen velük szembenézni. Nem akarok már.

Ez utóbbi döntésem(a menekvés?) nyilvánult meg a családállítás során abban, hogy a képviselőm elkezdett körbe-körbe járkálni kb. mint egy mérgezett egér és nem tudomást venni arról, hogy amúgy még van 2 szereplője az állításnak.

Aztán a képviselőm és Harag (vagyis Apa) egymással szembe álltak, Gát (Anya) pedig szorosan mellette és szembe Haraggal.

A családállító kérésére a képviselőmnek le kellett térdelnie Harag (Apa) előtt. Na, és itt jött a „poén”. A képviselőm letérdelt, de olyan szintű röhögésbe kezdett, hogy még én magam „odakint” is elkezdtem rajta nevetni. Hihetetlen, hogy az ember képes eljutni odáig, hogy kiröhögi a haragot. Egy érzést. Mert nem tud mit kezdeni vele. Mert tudja, hogy hiába haragszik ő, nincs vele előrébb. Ezért inkább kínjában már nevet rajta. Az őrület határán van.

Bármi történt az életemben, ami haragot és dühöt váltott ki belőlem, nevetve és cinikusan reagáltam rá. Vagyis, helyesebben szólva, először a harag érzete támadt fel bennem, aztán pedig jött az, hogy hát ez nem igaz hogy velem megtörtént, nem tudom hogy miért, abszolút nem értem és elkezdtem rajta röhögni. Kiröhögtem a szituációt is meg minden érzést ami vele együtt jár. Volt, hogy egyszerre sírtam és nevettem. Kínomban. És aztán a végén mindig a gőgösség, a nevetés győzött. Mert én így döntöttem.

Aztán ez automatizálódott és egész nagy nevetgélések lettek belőle. Szinte már mindenre ez a reakcióm. (Nem emlékszem pontosan, hogy mikor kezdődött, de ezt már egyre profibban kezdtem űzni.)

Így nem csodálom, hogy a képviselőm alig bírta abbahagyni a nevetést. De aztán valami történt, oldódott, és kicsit arrébb került a szituációtól.

Amikor a családállító terapeuta behívta A Férfit, akkor Gát rögtön az én képviselőm elé állt szembe, hogy márpedig ez így nem jó! Igazából nehéz volt ezt felfognom és elhinnem, de valószínűleg tudat alatt az én Anyukám tényleg nem akarja, hogy úgy járjunk, mint ő!
Mindig azt mondja, hogy minden pasi egyforma, feszt szidja őket és soha egy jó szót nem hallottam még róluk. Apáról meg pláne nem. Sőt, képes Apa előtt szidni az egész férfitársadalmat. Simán. Mintha ez tök természetes lenne. Ugyebár ez is az ő játszmájuk része… de én tényleg nem gondoltam, hogy ez ekkora hatással van rám, hogy viselem Anya fájdalmát! Sőt, mint kiderült, az ő Félelme az én Gátam. A Férfi eleinte nem is látott engem emiatt.

Azt mindig is éreztem valamiért, hogy Anya nem nagyon van odáig az én barátaimért, hiába mosolygott rájuk és „foglalkozott” velük, max csak az udvariasság jött ki belőle. Nem volt őszinte. És tényleg, az állítás is ezt megerősítette. Ott eljutottunk már addig nagy nehezen, hogy áldását adta rám és A Férfira, de nem volt őszinte. Látszott rajta, hogy nagyon könnyelműen veszi az egészet. Nem azt mondta, amit érzett. Ő is elfojt (?). Valószínűleg fogalma nincsen róla, hogy az állandó háborúikkal és a feszültség gerjesztésével mit okozott bennem (meg még kikben). Nincsen a tudatában.

Ennek tudomásul vétele és feldolgozása még mindig folyamatban van nálam, mert én tényleg szeretnék boldog lenni végre és a helyemen lenni, de nem tudtam, hogy Anya fájdalmát / bánatát én átvettem és nem merek boldog lenni azért, mert ő sem az.

Az a Gát, ami bennem van, sosem tudtam honnan ered, de most már tudom. Szomorú dolog elfogadnom, hogy ezen csak ő tudna igazán oldani/segíteni és hogy tulajdonképpen a boldogságom az ő kezében van….

Egy fiatal lány írása arról, ahogyan a családállítását látta, és ahogyan hatott rá…
Az Ő története sokunk története, (ha nem is pontosan így), hiszen rendszerekben élünk amelyek hatnak egymásra és a hatásoban rejlő erők anélkül irányítják az életünket, hogy ennek tudatában lennénk és eközben azt hisszük teljesen kézben tartjuk az életünket…