Elengedés…gyötrődés, kín, harag, düh, fájdalom, félelem. Ezek a szavak jutnak eszembe és ezek az érzések árasztják el a testemet, eltöltve a zsigereimet, megbénítva ereimben a vért, elállva bennem a levegő útját. Miért? Miért kell elengedni, ha valami annyira jó? Vajon miért? Ki mozgatja a szálakat és vajon értem mozgatja-e? Bizonyára igen…,hogy a szeretetem ne váljék ragaszkodássá, birtoklássá. Mert ha valami annyira jó és annyira öröm a testemnek, lelkemnek akkor azt örökké magamnak akarom. Eközben nem veszem észre, hogy azok a dolgok amelyeket annyira magamnak akarok a saját börtönöm építő köveivé válnak. Legyen ez egy személy, tárgy, hely és persze leginkább a hozzájuk fűződő megéléseim. A kapcsolódó érzelmek a habarcs, amely szilárdan összetartja a falakat amelyet magam köré húzok. Ami korábban melegséget, fényt adott most árnyékot borít a lelkemre és a világom szürkévé, színtelenné válik…

Elengedni, engedni, hagyni menni…az ára annak, hogy a világom mindig színes maradjon. Az természetes, hogy az életem során időnként beszürkül az ami körülvesz, de képes újraszíneződni ha engedem. A színek ugyan már más arányban lesznek jelen – talán a kék lesz a kedvenc színem míg korábban a rózsaszín volt, másként keverednek, mások lesznek az árnyalatok, de színes lesz.Talán még színesebb mint annak előtte…