Bizonyára mindenki megfigyelte már a saját életében, hogy a hozzánk legközelebb állókkal, a családtagjainkkal a legnehezebb őszintén és mélyen beszélgetni. Vajon miért van ez így? Sokkal könnyebb megosztani az érzéseinket, gondolatainkat egy-egy témáról, helyzetről a barátnőnk anyjával, mint a saját anyánkkal; a barátnőnkkel, mint a testvérünkkel; egy tanárral, mint a szülőnkkel vagy esetleg egy pszichológussal, mint a házastársunkkal.

Ennek az egybeolvadáshoz van köze. Az egybeolvadás a közelségnek egy olyan torzult formája, amikor is nem érzékeljük a természetes határokat kettőnk között. Úgy érezzük, nem mondhatunk el, nem tehetünk meg bizonyos dolgokat, mert akkor a másik szomorú vagy ideges lesz, netán elfordul tőlünk, vagy elhagy, és ezért mi leszünk a felelősek. Ettől bűntudat ébred bennünk ezért inkább lemondunk mindezekről. Ezek sokszor egészen kis dolgok, mint például – nincs kedvünk az együtt vásárláshoz, de nem mondjuk, mert akkor a párunk megbántódna, ezért inkább erőt veszünk magunkon és megtesszük, amit kér. Máskor pedig egészen komoly dolgok – művészi pályára vágyunk, de nem akarjuk a szülőket szomorítani, vagy netán felmérgesíteni ezért inkább az orvosi egyetemre megyünk, amit természetesen ők javasoltak.
Ezekben az esetekben felelősséget vállalunk mások érzéseikért, szükségleteikért vagyis, hogy ne kelljen nekik mondjuk bánkódni vagy aggódni, – a saját érzéseinket, szükségleteinket, gondolatainkat viszont elfojtjuk, ily módon cserbenhagyva önmagunkat.

Jellemző módon az a személy, akivel egybeolvadunk olyan valaki, akiről úgy érezzük, hogy egész életünkben szerettük. Úgy érezzük mindent meg akarunk adni neki, vigyázni akarunk rá, és jobbá tenni az életét. Egybeolvadhatunk a szüleinkkel, a társunkkal, a gyerekünkkel, a szerelmünkkel, de bárki is az, az önfeláldozó szerepébe kényszerít bennünket, vagy talán mi magunk vesszük ezt önkéntelenül magunkra.

Ha egybeolvadunk valakivel, az azt jelenti, hogy elhagytuk a saját középpontunkat, és olyan cél felé haladunk, amely nem a mi igazi célunk. Hamis módon tettük a másikat fontosabbá önmagunknál. Ő lett az életünk értelme, célja.

Konfliktusaink nagy része abból fakad, hogy nem gondoskodunk a határainkon belül lévő dolgokról, illetve abból, hogy olyanokért vállalunk felelősséget, amelyek a határainkon kívül esnek. Személyes határaink, mint lelki „birtokhatárok” segítenek annak eldöntésében, hogy miért vagyunk felelősek és miért nem.

Ezek a következők: gondolataink, hozzáállásunk, véleményünk, szükségleteink, döntéseink, értékrendünk, érzéseink, időnk, tulajdonunk, pénzünk, adottságaink, tehetségünk, magatartásunk és testünk, saját birtokhatáraink közé tartozik.

Ezek azok a dolgok, amelyekre figyelnünk kell. Lehet, hogy az apánk bántott gyerekkorunkban,(ami az ő felelőssége) dehogy ma felnőttként hogyan álluk hozzá, hogyan gondolkodunk róla, az már a mi felelősségünk. Lehet, hogy nem támogattak abban, hogy tanuljunk, de az, hogy később teszünk-e valamit a tehetségünk kibontakozásáért az már a mi felelősségünk. Lehet, hogy a munkahelyünkön éveken keresztül kizsigerelnek, kiégünk, az egészségünk megromlik, de azzal semmit nem érünk el, hogy szidjuk a főnökünket, hiszen azért amit ő követel/tesz ő a felelős, viszont a hozzáállásunk, a testünk, az időnk és a döntésünk a mi felelősségünk. Lehet, hogy a párunk gyakran ordibál velünk, durva szavakat használ, de hogy mi hogyan állunk hozzá, hogyan kommunikálunk ezekben a helyzetekben az csakis a mi felelősségünk. És így tovább…

Életünk e vonatkozásaiban tehát világos határokat kell húznunk és saját felelősségünk, hogy érvényt szerezzünk a határainknak.

Ugyanakkor óvakodnunk kell attól, hogy felelősséget vállaljunk olyan dolgokért, amelyek más személyek határai közé tartoznak. El kell fogadnunk a realitást, hogy nem tudjuk átvenni másoktól a felelősséget a saját életükért és döntéseikért. Nem vagyunk ehhez elég erősek és nincs is hozzá jogunk. Nem vehetjük fel például a szülő szerepét más felnőttek életében. Amikor az egyik felnőtt a másik „szülőjeként” kezd viselkedni, szinte minden esetben diszfunkcionális, társfüggő kapcsolat alakul ki. Ha túllépjük saját határainkat magunknak és másoknak is ártunk. Nem feladatunk, hogy megmentsünk másokat saját viselkedésük következményeitől. Ha így tennénk, identitásukat és autonómiájukat vonnánk kétségbe és függővé tennénk őket magunktól, ahogyan ez a társfüggő kapcsolatokban történik.

Egy dolgot még fontos kihangsúlyozni. A határok helyes megélése nem az önzőségről szól. Nem arról, hogy eztán nem érdekel, mit éreznek vagy gondolnak mások, hogy mire lenne szükségük, vagy hogy mi történik velük. Figyelünk rájuk, de legalább ennyire figyelünk önmagunkra is.

Az, hogy felelőséget vállalunk a határainkon belüli dolgokért (lentebb), először  nehéznek és nyomasztó tűnhet, hiszen már nem mutogathatunk tovább másokra ha rosszul mennek a dolgaink és a figyelmünket újra és újra vissza kell terelni önmagunkra. Ha viszont valaki komolyan veszi ennek a gyakorlását akkor hamar megérzi, hogy a felelősség vállalás önmagunkért nem, hogy nem nyomasztó hanem egyenesen szabaddá tesz. Rengeteg energiát nyerünk azzal, hogy nem ott próbálunk változtatni ahol semmi esélyünk, hanem ott ami az egyetlen lehetőségünk. Önmagunkon belül…

férj határai/felelőssége

feleség határai/felelőssége

gyerek határai /felelőssége

nagyszülő határai/ felelőssége