Egy belső érzék – Hellinger az egyensúlyérzékhez szokta hasonlítani, amely megmondja vagy érezteti velünk, hogy amit teszünk, vagy akár csak gondolunk az rendben van-e vagy sem.
Ha nincs rendben, akkor bűntudatunk van.
Ha rendben van, akkor pl. könnyűnek, jónak érezzük magunkat – ártatlanság érzése.

De honnan tudjuk, hogy mi a helyes és mi a helytelen, mi van rendben és mi nincs? A családunktól.

Attól a csoporttól, amelynek a mintája belénk vésődött. A magunkban hordozott törvénykönyv a családunktól származik. Mint minden törvénykönyv ez is nagyon – nagyon régi. Nemzedékről nemzedékre adódik tovább és minden nemzedék hozzátesz egy picit. Így lesz egy picit mindig differenciáltabb és összetettebb, de lényegében megmarad annak, ami volt: a régi tapasztalatokból és azok továbbadásából kialakuló iránytűnek, amely megmondja, hogy mit tehetünk meg büntetlenül és mit nem.
Tulajdonképpen azt mutatja meg, hogy: Vajon odatartozom e még?”

A lelkiismeretnek tehát ebben az összefüggésben, nincs köze a jóhoz vagy rosszhoz, az emberségességhez és semmilyen más jellegű magasabb erkölcshöz. Lásd: különféle kultúrák, szokások.

Amit az ember a kötődéseiből eredően cselekszik, az néha nagyon rossz (pl. merénylők), de fogva tartja a kötődés. Viszont ezeket a rossz dolgokat, esetleg bűnöket, jó lelkiismerettel teszi. Ilyenkor sok értéknormát megszeg, de ez biztosítja számára az „odatartozást”.
Nemcsak a csoport fenntartásához szükséges, hanem az egyén túléléséhez is, mivel a csoport, a család nélkül nem lennénk képesek élni.
Ha kizárnak elvesztünk: mondja a túlélésről szóló őstudás.
Bár manapság azt gondoljuk, hogy egyénenként is életben tudunk maradni, azért ha közelebbről megnézzük, akkor azt láthatjuk, hogy ugyanannyira függünk attól, amit elődeink tettek vagy tesznek, mint az ősidőkben. Csupán nem vagyunk annyira szorosan együtt, mint korábban.
A saját csoporthoz (családhoz) való kötődés tehát kétségkívül a túlélést szolgálja, méghozzá az emberiség és az egyén élettörténetében egyaránt.

VAN A LELKIISMERETNEK AZONBAN EGY MÁSIK OLDALA IS: ELVÁLASZT.

Amennyiben magához köt, úgy elválaszt mástól, másoktól.Ha megmondja az egyik csoportban mit szabad és mit nem, akkor egyben ki is zár bizonyos dolgokat és viselkedésmódokat, értékeket, elképzeléseket – ezzel pedig azokat az embereket is, akik a csoport által tiltott dolgokat megteszik. Kizár olyan gondolatokat és véleményeket is, amelyek veszélyesnek tűnnek az adott csoport számára.

BELSŐ NÖVEKEDÉS CSAK ROSSZ LELKIISMERET ÁLTAL JÖHET LÉTRE! (B.HELLINGER)

Aki mindig szeretné megőrizni a jó lelkiismeretét, vagyis csak a családi hitrendszerekhez vagy általános társadalmi normákhoz igazodva akar élni, az lélekben mindig gyermek marad.

Ez az illető részére biztosítja a „bűn” nélküli életet, az ártatlanság érzését.
A növekedés, fejlődés viszont  a „jó lelkiismereten” túl van.

Aki mindig fenn akarja tartani az ártatlanságot, az egész életében bezárva marad és gonosszá válik. Minden továbbfejlődésnek az a feltétele, hogy az ember „bűnt” követ el, vagyis egy másik csoportba is belép és ott egészen másként éli meg a lelkiismeretét. Hiszen amit az egyik csoportban rosszak ítélnek az egy másik csoportban akár üdvözítő is lehet.
Vagyis ha teszünk valamit amitől  rossz a lelkiismeretünk, akkor ne próbáljunk meg azonnal megszabadulni ettől a kellemetlen és kényelmetlen érzéstől, hanem vizsgáljuk meg mi az ami ezt okozza és ha úgy találjuk az mégis a lelki növekedésünket szolgálná, akkor próbáljunk meg kitartani ebben az állapotban, egészen addig amíg egy magasabb síkra emelkedve meglátjuk, hogy a rossz lelkiismeretet okozó dolog csak egy bizonyos csoport nézőpontjából rossz, de nincs köze a magasabb értelemben vett jóhoz…

Növekedni tehát, ebben az értelemben csak „bűn” által lehetséges. Ez nagy bátorságot és sok erőt kíván…