Sok probléma abból ered, hogy valaki úgy kezeli az anyját vagy az apját, mintha tőlük kapta volna az életet. Mintha valójában a szülők kezében lenne a döntés, hogy életet adnak, hogy nekik is van és tovább adják. Ez valójában teljesen téves elképzelés és gyakran megakadályozza a szülőktől való elszakadást.

Elsősorban a lelki elszakadásra kell itt gondolni, amikor is szemrehányás formájában fejezi ki a gyermek, hogy miben nem megfelelő a szülő viselkedése, mi az amit nem adott meg, mi az amit nem jól csinált stb. Ezekben az esetekben a harag, a düh, a követelőzés, a hibáztatás, a neheztelés lesz az, ami megakadályozza a leválást, hiszen az újra és újra elismételt szemrehányás fenntartja a problémát és sajnos akár évekre, évtizedekre is “odaköti”  a gyermeket.

Ha messzebbre nézünk, oda ahonnan az Élet ered a távolban, láthatóvá válik, hogy a szülők hatalma korlátozott. Ennek a felismerése szabaddá teheti a gyermeket és így teljes egészében elfogadhatja a szülőktől az Életet, úgy ahogy rajtuk keresztül felé árad.

Másrészt ezáltal a szülők méltósága is nagyobb lesz, mert a gyermek látja, hogy a szülők az előttük álló generációk hosszú sorának alkotják a láncszemét, s ilyen módon a Sors szolgálatában állnak… Ha a gyermek megismeri a szülők „generációs emlékeit”, akkor a szülők addigi nem helyénvalónak tűnő reakciói érthetővé válhatnak. Ez mindenkit felszabadít, mind a szülőket mind a gyermeket.

Az Életnek ez az elfogadása vallási aktus. Olyan mint a mély meghajlás és utána az elfogadás. Ebben a pillanatban a gyermek lemond minden szemrehányásról a szüleivel szemben.
Akiből hiányzik ez a fajta odaadás az Élet nagysága iránt, annak a terápia nem segíthet. A kezelés nem járhat eredménnyel.

Forrás: B.Hellinger / A forrás nem kérdi merre visz azt útja / Budapest 2009