Legutóbb arról írtam, hogy a gyógyulás a közeledésben rejlik. Ugyanis az első és egyik legalapvetőbb emberi szükségletünk, amelyet a családnak kellene betöltenie, az nem más, mint a mély és szeretetteljes kötődések. Másképpen megfogalmazva: hogy közel érezzük magunkat a szeretetteinkhez. Ha azt gondoljuk, hogy a családtagok között automatikusan létrejön a kötődés, nagyon távol járunk az igazságtól. Sokan mindennapos tapasztalatként éljük át, hogy „egyedül vagyunk a tömegben vagy a családban, egy házasságban”, „nem tartozunk sehová”, „nem tudunk beilleszkedni. De eközben is, sürgető belső nyomásként érezzük, szükségünk van a közelségre, a bizalomra, a kötődésekre, arra, hogy mások beavassanak az életükbe.

Ha a kötelékeink már gyermekkorban elszakadtak vagy ki sem alakultak, akkor is keressük a közelséget ahhoz, hogy életben maradjunk, így az egybeolvadást választjuk, hiszen nincs mintánk arról, hogyan alakítsunk ki helyes kötődéseket. Amikor tehát az eredeti családunkból ennek a hiányával indulunk, (menekülünk) a kapcsolatainkba, akkor sokkal inkább egybeolvadás történik. Így valamennyire érezhetjük, hogy közel állunk másokhoz, de ezek nem igazi kötelékek.

Az egybeolvadásban feladjuk a saját középpontunkat és a saját egyéniségünket. Eltűnnek az énhatáraink, nem tudunk nemet mondani, és ami mindennél fontosabb, nem éljük a saját életünket.

Amikor a gyermekünk lesz az életünk értelme, vagy a szüleiket akarjuk mindenáron boldoggá tenni, vagy a lángoló szerelemben csak a másikat tartjuk szem előtt, vagy a munkahelyünk lesz a mindenünk, ott egybeolvadás történik és annak az életét éljük, akibe beleolvadtunk. Az lesz fontos, hogy ők mit éreznek, mit gondolnak, a döntéseik az egészségük, a boldogságuk előrébb való lesz a sajátunknál. Miközben az ő életükért felelősséget vállalunk, addig önmagunkat eláruljuk, cserbenhagyjuk. Eközben szentül meg leszünk győződve a nagyszerűségünkről, arról, hogy mennyire szeretjük a másikat pedig csak egybeolvadtunk vele…
És ezt a másik is megérzi.

A szeretetben kiterjesztjük önmagunkat és a másikhoz kapcsolódunk a kölcsönös függés állapotában. Ez a a függés azt jelenti, hogy elfogadjuk, szükségünk van egymásra, mindannyian össze vagyunk kapcsolódva és egymás nélkül nem tudjuk élni az életet. Az egybeolvadás során egy kölcsönös függőségbe kerülünk, ami akadálya annak, hogy kiteljesedjünk, előrelépjünk. Ha mi vagyunk, akik a segítő szerepét játsszuk, akkor félünk attól, nehogy a másik jobbá legyen, mert akkor a mi függőségünk lelepleződne és a pozíciónk veszélybe kerülne. Ennek következtében úgy adunk neki, hogy azzal fogva tartjuk őt. Ez a segítség azonban nem valódi segítség, mert gátolja a növekedés, gyógyulás, gyarapodás érzését.

Igen gyakori ez a dinamika szülő és gyermek kapcsolatában, ahol a szülő azzal, hogy megoldja gyermeke életét, egyben magához is köti, így gátolja abban, hogy az a saját életét élje. Párkapcsolatokban, házasságban szintén gyakori, hogy a feleség otthon marad, vagy valami „háttér” munkát végez a párja vállalkozásában, ami ugyan kényelmes, mentes az erőfeszítéstől, kudarctól, de hosszútávon nagy árat fizet mindenki ezért. Az egybeolvadás gátja a bizalomnak is, ami viszont lehetővé tenné az erőteljesebb közléseket, a másik érdekében. Ha azt mondanánk a feleségünknek, hogy igénytelen; a férjünknek, hogy az alkohol fogyasztása már-már alkoholizmus; a gyerekünknek, hogy trehány; akkor megsértenénk őket, eltávolodnának és veszélybe kerülne a közelség, ami ebben a formában valójában egy hamis közelség. Az ilyen kapcsolatainkban ugyan nem vagyunk, nem élünk egyedül, de valamilyen szinten mindig úgy érezzük, mintha éheznénk…