„ Emlékszik a glóriákra, amiket a régi mesterek festettek a szentek fölé? Ők találták ki, vagy valóban azt látták? „

“A szeretet érzését sokáig félremagyarázták. A szeretetet nem azért kell gyakorolni, hogy jók legyünk, hogy jobbá tegyük a világot valami elvont erkölcsi felelősségtudatból, sem azért, hogy lemondjunk az élvezetekről. Az energiával való összekapcsolódás először az izgalom érzését váltja ki, aztán az eufóriát, és végül a szeretetet. Ha az ember elég energiát talál ahhoz, hogy fenntartsa önmagában a szeretet érzését, az kétségkívül segítséget nyújt a világnak, de ennél sokkal közvetlenebbül segíti magát az embert.”   (James Redfield – A mennyei prófécia)

Nos, ha ez így van, ha ez ilyen nyilvánvaló, akkor mégis miért nem ezt tesszük mi emberek?
A feladat adott.
Összekapcsolódni az energiával – Forrással –  és lám az energia máris áramlik, rendelkezésünkre áll szüntelenül ahhoz, hogy szeretetet érezzünk, fenntartsuk azt és kiteljesedjünk itt a földi létünkben. Csodás!
Vagyis csodás lenne, de  ehhez képest sokkal inkább csak “túlélünk”, egymással harcolunk az energiáért és aki az “erősebb” annak úgy tűnik sikeresebb, kellemesebb az élete.
De milyen áron és valóban annyira sikeres, kellemes ez az élet?

Vagy  akkor ez a folyamat mégsem ennyire nyilvánvaló és éppen azért nem tesszük mi emberek?
És vajon glóriák “léteznek”, vagy csak amolyan kitalált szimbólum félék?
Vagy csak azok számára léteznek, akik  összekapcsolódnak a Forrással és eléggé szeretnek?
Mint például a szentek? Vagy talán ez a lehetőség fennáll bármelyikünk számára, ha igazán vágyunk rá?
Vagy ez szentségtörésnek hangzik, hétköznapi emberként glóriára vágyni?
No ez egy elég izgalmas kérdés ahhoz, hogy utána járjak 🙂

Ha Téged is érdekel ez a kérdés, esetleg  szeretnél glóriát “látni” mások feje felett vagy netán egy saját glóriára is vágysz, akkor bátran csatlakozhatsz 🙂