Már magam sem emlékszem pontosan, de életemnek igen korai éveiben történt, amikor először tudatosult bennem, hogy félek a szüleimtől.
Ez azt jelentette, hogy a hozzájuk fűződő kapcsolatomnak, innentől a félelem lett az alapja – természetesen akkor ez még nem fogalmazódott meg bennem. Pontosan nem emlékszem az akkori mindennapokra, de egy valamit határozottan tudok…már nem voltam szabad…véget ért a boldog tudatlanság időszaka és kezdetét vette a játszmázás, amelyről persze nem tudtam, hogy kezdetét vette. Aztán már nagyobbacska voltam, amikor bizonyos apró megfigyelésekből összeraktam, hogy az anyukám fél az apukámtól. Hmm… ez komoly értetlenséget váltott ki bennem és fokozta a bizonytalanságomat. Ugyanis az, hogy a gyerekek félnek a szüleiktől, akkorra már természetessé vált, mintha ez másként nem is lehetne, de az, hogy a felnőttek is félhetnek, ezt bizony nem tudtam hova tenni magamban.
Na persze ezeket a dolgokat, nem beszéltem meg senkivel, mert hát ugye kinek is mertem volna elmondani. Már a bizalmatlanság is jelen volt az életemben, igaz erről sem tudtam. Aztán teltek az évek, a félelmeim már a részemmé váltak, sőt az anyukám félelmei is beépültek és meghatározták a jellememet, viselkedés formáimat… Aztán ismét teltek az évek, már a tinédzser éveimet tapostam amikor történt egy eset, és megdöbbenve vettem észre, hogy az apukám is fél az anyukámtól. Na ez aztán teljes összezavarodást okozott bennem… és innen már nem kellett túl sok idő, hogy „meglássam” – valamilyen formán mindenki fél mindenkitől. Ez a kijelentés valószínűleg sokakban ellenállást vált ki, nem tudván, hogy a félelemnek számtalan arca van és aki nem vizsgálja igazán bátran önmagát, az ő számára ez láthatatlan marad.
Bár ez, a tudatos felismerés már tinédzser éveimben megtörtént, sajnos nem tudtam mit kezdeni vele.
A félelmek az életem további részében éppen úgy jelen voltak – természetesen a legtöbb már elsüllyesztve a tudattalanba – és alapját képezték az elkövetkező életeseményeimnek. Ugyanakkor ösztönösen éreztem, hogy nem hozna megnyugvást a szívembe az, ha valakiket ezért hibáztatnék.
Nem tudtam merre induljak ezekkel a dolgokkal kapcsolatosan, sőt valójában azt sem tudtam, hogy el kellene valamerre indulnom azért, hogy ez másként legyen. A kinti világomban úgy éltem, ahogyan az elvárható volt, belül pedig magányos voltam és elveszett…
Azóta már ismerem azt a három erőteljes kollektív programot amelyek – tudattalanul, generációkról generációkra adódva tovább – jelentősen befolyásolják az önmagunkhoz és másokhoz való kapcsolódásunkat.

NE BESZÉLJ! (Értsd: ne mond amit mondani szeretnél, azt mond amit várnak tőled, ami elfogadható)
NE ÉREZZ! (Érts: ne érezd amit érzel, érezz inkább valami mást, amit illik, vagy szabad)
NE BÍZZ! (Értsd: jobb ha senkiben nem bízol, mert ha megteszed, úgy is csak csalódni fogsz)

Az életem nagy részében sosem éreztem szabadnak magam és nem azért mert valaki akadályozta volna. Nem valaki, hanem a fenti három, tudattalanul kódolt és irányító programok azok, amelyek megfosztottak a számomra oly fontos érzéstől, állapottól: SZABADSÁG

Rendkívül fontos számomra, hogy felhívjam erre a figyelmet: van lehetőség szabaddá válni!

 

AZ ÖT SZABADSÁGJOG
JOGOD VAN ARRA, HOGY AZT LÁSD ÉS HALLD, AMI VAN, AHELYETT, AMINEK LENNIE KELLENE, AMI VOLT, VAGY LESZ.
JOGOD VAN ARRA, HOGY KIMONDD, AMIT ÉRZEL ÉS GONDOLSZ, AHELYETT, HOGY ARRÓL BESZÉLNÉL, AMIRŐL KELLENE.
JOGOD VAN AZT ÉREZNI, AMIT ÉRZEL, AHELYETT HOGY AZT ÉREZNÉD, AMIT KELL.
JOGOD VAN ELKÉRNI, AMIT AKARSZ, AHELYETT HOGY MINDIG CSAK ENGEDÉLYRE VÁRNÁL.
JOGOD VAN SAJÁT MAGADÉRT KOCKÁZATOT VÁLLALNI, AHELYETT HOGY MINDIG „BIZTONSÁGBAN „ LENNÉL ÉS FÉLNÉL „ELHAGYNI A JÁRT UTAT A JÁRATLANÉRT.

(Virginia S.)

Ezek a jogok azonban nem arról szólnak, hogy valakire kéretlenül rázúdítsuk, valakik ellen legyünk, vagy másokat semmibe vegyünk. Ezek a jogok arról szólnak, hogy a helyes alkalmazásukkal közelebb jussunk a saját valódi Erőnkhöz…

(Kapcsolódó cikkek: Elsődleges háromszög; Családi szabályok)