Részlet az Örökölt családminták című könyvből – Mark Wolynn írása.

Sandy: „Meg fogok halni”
Most pedig nézzük meg, hogyan tárhatjuk fel egy nő alappanaszát, akit most Sandynek fogok nevezni. Sandy története a holokausztban gyökerezik. Egy holokauszt-túlélő gyermekeként Sandynek segítségre volt szüksége ahhoz, hogy értelmezni tudja mindent elsöprő halálfélelmét, ezért megvizsgáltuk az általa használt alapnyelvezetet.
A félelmét így írta le: „Nem maga a halál aggaszt, hanem az a tudat, hogy meg fogok halni, és semmit nem tehetek ellene. Semmilyen mértékben nem én irányítom.”
Sandy azért is folyamodott segítségért, mert zárt helyeken bénító félelem tört rá, ezért nem tudott repülőre szállni vagy liftben utazni. Amint a lift ajtaja bezáródott, vagy a repülőgép megtelt emberekkel, vagyis ahol embertömeg állt közte és a kijárat között, mély pánik lett úrrá rajta. Az alappanasza mindent elmondott: „Nem kapok levegőt. Nem tudok kijutni. Meg fogok halni.”
Sandy tizenkilenc éves volt, amikor eluralkodott rajta a klausztrofóbia és az az érzés, hogy nem tud levegőt venni. Az apja is tizenkilenc éves volt, amikor a szüleit és a húgát Auschwitzban gázkamrába küldték. Sandy tünetei az apja halála után tíz évvel kezdtek súlyosbodni. Bár számomra egyértelmű volt a kapocs – mivel sok holokauszt-túlélővel és leszármazottaikkal dolgoztam már –, ez Sandynek egyáltalán nem jutott eszébe. A nagyszülei és a nagynénje rettegését hordozta magában, és talán még az apja abbéli bűntudatát is, hogy a családjukból egyedül ő élte túl a borzalmakat.
És most nézzük meg újra Sandy alapnyelvezetét: „Tudom, hogy meg fogok halni, és semmit nem tehetek ellene. Semmilyen mértékben nem én irányítom.”
A nagyszülei és a nagynénje nyilván így éreztek a haláltáborban, vagy mialatt a gázkamrába vezették őket. A gázkamrában pedig bármelyikük megtapasztalhatta, hogy “embertömeg áll közte és a kijárat között”. Aztán természetesen jött a mérhetetlen pánik. Sandy alapnyelvezete a tragikus kifejletet is megmutatta: „Nem kapok levegőt. Nem tudok kijutni. Meg fogok halni.” A kapcsolódás most már egyértelmű volt Sandy számára. Az ősei által megélt rettegés fejeződött ki őbenne. Bár tudott a családban történt tragikus eseményekről, soha nem kapcsolta össze azokat az általa hordozott szenvedéssel, ami nem a sajátja volt. Most már minden világossá vált.
Az egyik ülés alatt megkértem Sandyt, hogy vizualizálja a nagynénjét és a nagyszüleit, amint előtte állnak. Megkértem, hogy beszélgessen velük. Unszolásomra Sandy azt mondta nekik: „Pontosan ugyanúgy rettegek, ahogyan ti tettétek. Már értem, hogy ez a rettegés nem hozzám tartozik. Rájöttem, nem segítek rajtatok azzal, hogy ezt cipelem magammal, és az is biztos, hogy rajtam sem segít. Tudom, hogy nem ezt kívánjátok nekem. És azt is tudom, hogy rossz látnotok, mennyire szorongok. Ezért most visszaadom nektek ezeket az érzéseket, nagymama és nagypapa és Sarah néni.” Könnyek gyűltek a szemébe, amint elképzelte, hogy mindhárman mosolyogva megáldják, és sok boldogságot kívánnak neki. Sandy azt vizualizálta, hogy a felé küldött szeretetük megtölti a testét. Amint végre rá tudott érezni klausztrofóbiája és halálfélelme forrására, Sandy félelmei alábbhagytak.