Nemrégiben egy fiatal hölgy családtörténetét „vettem fel” családállításhoz, aki a következőket mesélte. Az édesanyjának volt egy húga, aki kislánykorában meghalt, amit a kislány édesanyja nem tudott feldolgozni és öngyilkosságba menekült. Említést tettem neki a meg nem élt gyász hatásáról, amikor is azt mondta: “Hát dehogyis nem lett meggyászolva a kislány! Annyira, hogy annak az édesanyja bele is betegedett, majd öngyilkosságot követett el!”
Nos, ebben az esetben a gyásznak egy olyan formája zajlott, amely nem hoz megbékélést…

Többek között a gyászkultúránk hiánya az, ami miatt nem sokat tudunk arról, hogyan is kellene gyászolnunk, hogy mi a „jó gyász”. Van néhány régi hagyomány ami inkább a külső formai dolgokról szól, de az, hogy a belső világunkban hogyan álljunk egy szerettünk elvesztéséhez, arról nem sokat tudunk.

Szemrehányás gyász helyett…
Egy gyermek halálakor a szülők gyakran szemrehányást tesznek önmaguknak és egymásnak, mert úgy vélik egyikük vagy másikuk az oka. Ez szétrombolhatja a kapcsolatot. A megoldás az lenne, ha a szülők azt mondanák egymásnak: közösen hordozzuk a terhet. A vétkek és az okok keresésének az igénye abból az ösztönös vágyból fakad, hogy az ember el akar menekülni a gyász elől. A szemrehányás a gyászt helyettesíti!

Ha szemrehányást teszünk magunknak vagy valaki másnak, ezzel mindig egy másik érzést próbálunk leplezni. Amikor olyan emberrel találkozunk, akinek figyelmetlenség miatt balesetben hunyt el egy szerette, akkor az illető haragja az elkövető ellen irányul. Ha például elgázolnak egy férfit, aki gyermekeket hagy hátra, akkor a feleség haragját átveszik a gyermekek is és így közösen ráirányítják a figyelmet a „tettesre”. Az ilyen érzések mögött az a gondolat működik, hogy ezt meg lehetett volna akadályozni, hogy másként is lehetett volna. Amíg a szemrehányást választjuk, addig “nem nézünk rá” a halottra, mert el vagyunk foglalva a saját harcunkkal amit a Sors ellen vívunk és amelyben sosem  győzhetünk. Amíg harcolunk, addig nem tudunk gyászolni. Amikor végül meghajlunk a Sors előtt, akkor kezdődhet a gyász… Ekkor tudunk csak „ránézni” a halottra, aki néha éveket vár „kirekesztve”, amíg a düh és harag elcsitul az itt maradt családtagokban. Amikor a szemrehányást felváltja a tiszta és mély fájdalom, amikor a figyelmünk „kintről” befelé irányul, ekkor képessé válunk átadni magunkat a Sorsnak, úgy ahogyan az van, és újra összekapcsolódunk a halottal, aki így, bizonyos módon élő maradhat a család számára.

Eszményítés gyász helyett…
Amikor egy gyermek korán meghal, gyakran nem kirekesztik, hanem éppen ellenkezőleg, a család (vagy csak pl. az édesanya)figyelmének a középpontjába kerül. Mindenki csak és kizárólag rá összpontosít, és a család ezért szinte megbénul. Ez természetesen nemcsak az elhunyt gyermekekre vonatkozóan igaz. Ilyesmi akkor fordul elő, amikor az itt maradottak úgy érzik vétkesek valami miatt, vagy tartoznak valamivel a halottnak, vagy rendezetlen, nyitott dolgaik maradtak és ezt eszményesítéssel akarják ellensúlyozni. Az ilyen eszményítés meggátolja a gyászt!

Elbizakodottság, gyász helyett…
Van olyan gyász, amely elbizakodott. Elbizakodott például a hosszú gyász és azok a viselkedés formák, tettek, amelyek  a görcsös megtartani akarásra irányulnak. A gyászomnak sosem lesz vége – mondta egyszer egy édesanya, aki a több éve elveszített fiát napi szinten „látogatta” a temetőben. Ahol elbizakodottság van, ott nincs tisztelet. Vajon hogyan érzi magát ez a gyermek?

Megfelelő és alázatos gyász…
A halottak nem akarnak vezeklést, mert ők tiszteletre vágynak. A „meghajlás” a Sorsuk előtt ennek a tiszteletnek a kifejezése. És az áldás kérése az életükre, amely a halálukkal lett teljes, szintén a tiszteletnek a kifejezése. A teljes gyász a fentiekkel ellenben ugyan nagyon fáj, de lehetővé teszi az elszakadást és megnyitja az utat az új előtt. Ez alázatos gyász.

Forrás: A forrás nem kérdi merre visz az útja / Bert Hellinger / Bioenergetic kiadó 2009