James Redfield – Mennyei prófécia (31-35. oldal)

A Második Felismerés – folytatta – szélesebb történelmi perspektívába helyezi jelenlegi tudatunkat. Végtére is, mikor a kilencvenes évek véget érnek, nemcsak a huszadik századot zárjuk le, hanem a történelem egy ezeréves szakaszát is. Befejeződik a második évezred. Mi, nyugatiak csak akkor érthetjük meg, hol tartunk, és mi várható ezután, ha előbb megértjük, mi történt az eltelt ezeresztendős szakaszban.
– Pontosan mit mond erről a Kézirat? – kérdeztem.
– Azt mondja: a második évezred végén (vagyis most) képesek leszünk egységes egésznek látni a teljes történelmi korszakot, és felismerünk egy bizonyos felfogást, amely ennek az ezer évnek a második felében, az úgynevezett modern korban bontakozott ki. A véletlenek szerepének felismerése jelenti majd, hogy felébredünk, szakítunk ezzel a felfogással.
– És mi ez a felfogás? – szóltam közbe.
Kaján félmosollyal nézett rám. – Felkészült arra, hogy újra átéljen ezerévnyi történelmet?
– Persze. Mondja csak.
– Az, hogy én elmondom, nem elég. Jusson eszébe, mit mondtam az előbb. Ahhoz, hogy a történelmet megértse, meg kell értenie, hogyan jött létre a mai világkép; hogyan alakította ki az előttünk élt emberek mindennapi valósága. A modern világszemlélet kibontakozása ezer évig tartott; ha meg akarja érteni, hogy hol állunk ma, vissza kell mennie az 1000-es esztendőbe, és onnan újra elindulni, mintha egyetlen emberélet alatt újra le akarná élni az egészet.
– Hogy lehet ezt megcsinálni?
– Majd én elkalauzolom.
Egy pillanatig tétováztam, és a mélyen alattunk elterülő tájat bámultam.
– Megpróbálom – jelentettem ki végül.
– Helyes – bólintott Dobson. – Képzelje el, hogy az első ezredforduló táján él – amit középkornak neveztünk el. Mindenekelőtt azt kell megértenie, hogy ebben az időben a valóságot a keresztény egyház nagy hatalmú vezetői határozták meg. Helyzetük folytán ezeknek az embereknek rendkívül nagy hatásuk volt a nép tudatára. És a világ, amit az egyházi férfiak valóságként írtak le, mindenekelőtt spirituális természetű. Olyan valóságot teremtettek, amelyben az élet középpontjában Istennek az emberiséggel kapcsolatos terve állt.

Képzelje csak el – folytatta. – Maga abba a társadalmi osztályba tartozik, amelybe az apja – tehát alapvetően vagy paraszt, vagy arisztokrata -, és tudja, hogy mindörökre ennek az osztálynak a tagja marad. De függetlenül az osztályhelyzetétől, függetlenül a munkájától, hamarosan felismeri, hogy mindez másodlagos az élet spirituális valóságához képest, amelyről az egyház emberei beszélnek. Rájön, hogy az élet lényegében egyetlen spirituális vizsga. A papok elmagyarázzák, hogy Isten a világmindenség közepébe helyezte az embert, körülötte pedig megteremtette a kozmoszt, és mindennek egyetlen célja, hogy az ember elnyerje vagy elveszítse a megváltást, az üdvözülést. Ezen a próbán magának is helyesen kell döntenie a két szemben álló erő, Isten hatalma és az ördög kísértő mesterkedései között. De ebben a próbatételben nem áll egyedül – folytatta Dobson. Sőt, egyetlen, gyarló ember lévén, voltaképpen nem is jogosult arra, hogy megítélje saját teljesítményét a próbán. Ez az egyházi emberek szakterülete – ők azért vannak, hogy a Szentírást értelmezve megmondják a maga minden egyes lépéséről, vajon Istennek tetsző cselekedet-e, vagy a Sátán kerekedett felül.
Ha az ő utasításaikat követi, biztosítják afelől, hogy a túlvilágon megfelelő jutalomban részesül majd. Ha viszont letér az általuk kijelölt útról, akkor… Hát, annak kiátkozás és örök kárhozat a következménye. – Dobson fürkésző pillantást vetett rám. – A Kézirat azt állítja: ezzel kapcsolatban egy dolgot kell megérteni: hogy a középkori világban az élet minden vonatkozását egy másik világból való fogalmakkal határozták meg. A valóság minden megnyilvánulása – a pusztító vihartól vagy a földrengéstől kezdve a bőséges vagy gyatra termésen át szeretteink haláláig – vagy Isten akarata, vagy az ördög gonoszságának műve. Az időjárás, a földtani erők, a gazdálkodás technikája, a betegségek nem játszanak szerepet. Mindez csak később következik. Maga egyelőre maradéktalanul hisz a papoknak; tudomásul veszi, hogy a világot kizárólag spirituális erők kormányozzák. – Dobson elhallgatott, rám nézett. – Halló, itt van még?
– Igen. Ezt a valóságot értem.
– Akkor most képzelje el, hogy ez a világkép összetöredezik.
– Hogyhogy?
– A középkori világkép, a maga világképe a tizennegyedik-tizenötödik század táján kezd széthullani. Először is: maga észrevesz bizonyos rendellenességeket a papok viselkedésében – például, hogy titkon megszegik a tisztasági fogadalmukat, vagy fizetségért hajlandók szemet hunyni, ha a kormányzat emberei áthágják a Szentírásban foglalt törvényeket. Ezek a jelenségek először megrémítik, mert a papok azt állították, hogy ők az egyetlen összekötő kapocs maga és az Isten között. Ne feledje: egyedül ők jogosultak a Szentírás értelmezésére, csak ők képesek a maga üdvözülésének útját egyengetni.
Aztán egyszer csak nyílt lázadás közepében találja magát. Luther Márton és csoportja egyszer s mindenkorra szakítani akar a pápai kereszténységgel. Kijelentik, hogy a papság romlott és korrupt; követelik, hogy legyen vége az egyház uralmának az emberek gondolkodása felett. Új egyházak létesülnek azon elv nyomán, hogy mindenkinek joga legyen hozzáférni a Szentíráshoz, és személyesen maga értelmezhesse, közvetítők nélkül. Maga alig mer hinni a szemének: a lázadás sikerrel jár. Az egyház ügye vesztésre áll. Évszázadokon át ezek az emberek határozták meg a valóságot, és a szavahihetőségük most a maga szeme láttára dől romba.
Ennek következménye, hogy megkérdőjeleződik a teljes világszemlélet. Repedések támadnak a világegyetem lényegére, az emberi lét céljára vonatkozó társadalmi egyetértés falán – maga és a nyugati kultúra többi részese ugyancsak bizonytalan helyzetbe kerül. Végül is hozzászoktak már ahhoz, hogy a valóságot valaki más, egy kívülálló tekintély határozza meg; e nélkül a külső segítség nélkül zavarodottnak, elveszettnek érzik magukat. Ha a papok által felrajzolt világkép, az emberi lét céljáról általuk terjesztett nézet hamis, kérdezik, akkor mi az igazság?
Dobson szünetet tartott. – El tudja képzelni, milyen hatást gyakorolt ez a változás a kor emberére?
– Gondolom, elég nyugtalanító lehetett – mondtam.
– Enyhén szólva – felelte. – Iszonyatos összeomlás volt. A régi világot minden oldalról kikezdték az új nézetek. Az 1600-as évekre a csillagászok minden kétséget kizáróan bebizonyították, hogy a Nap és a csillagok nem a Föld körül keringenek, ahogyan az egyház állította.
Kiderült, hogy a Föld csupán egyetlen kis bolygó, amely egy kisebbfajta nap körül kering egy galaxisban, ahol milliószám találhatók hasonló csillagok. – Közelebb hajolt. – Ez rendkívül fontos.
Az emberiség elveszítette helyét Isten világegyetemének középpontjában. Érti, hogy ez milyen következményekkel járt? Az ember figyelte az időjárást, a terméshozamot, a váratlan haláleseteket, és nem érzett mást, mint szorongó tanácstalanságot. A múltban kijelenthette: Isten felelős mindenért – vagy pedig az ördög. De ahogy összeomlott a középkori világszemlélet, megszűnt vele együtt a biztonságérzet is. Minden, amit eddig bizonyosnak vélt, most új meghatározást követel, különösen Isten és az Istenhez fűzödő .
Ez a tudat – folytatta Dobson – jelentette az Újkor, a moderm világ kezdetviszonyét. Egyre erősödik a demokrácia gondolata, nőttön-nő a pápai és uralkodói tekintély iránti bizalmatlanság. A spekulációra vagy a Szentírásra alapuló világmagyarázatokat többé nem fogadják el automatikusan. Biztonságérzetünk odalett, mégsem akartuk megkockáztatni, hogy ezentúl egy új csoport irányítsa gondolkodásunkat, ahogyan azelőtt a papok. Ha ott lett volna, maga is részt vehetett volna a tudomány új szerepének megalkotásában.
– Miben?
Dobson fölnevetett. – Maga is kinézett volna erre a hatalmas, ismeretlen világmindenségre, és maga is azt mondta volna, amit a kor többi gondolkodója: hogy szükség van új közmegegyezésre, egy eszközrendszerre, amelynek segítségével módszeresen fölfedezhetjük új világunkat. A valóság feltérképezésének ezt az új módját tudományos módszernek nevezte volna; az lett volna a menete, hogy az ember próbára tesz egy elgondolást a világ működésével kapcsolatban; a próba után valamilyen következtetésre jut, és ezt a következtetést másokkal is ismerteti, hogy megtudja, egyetértenek-e vele.
Aztán – folytatta Dobson – felfedezőket küldött volna szerteszét ebben az új univerzumban, mindegyiket a saját tudományos módszerével fölfegyverezve, és ezt a történelmi küldetést bízta volna rájuk: Menjetek, fedezzétek föl ezt a helyet, derítsétek ki, hogyan működik, és mi az értelme annak, hogy itt élünk.

Tudta, hogy nemrég vesztette el az Isten által kormányzott univerzumba vetett hitét, és emiatt az Istenbe vetett hitét is. De úgy érezte, a kezében van egy módszer; egy olyan folyamat, amely meg tudja teremteni a társadalmi közmegegyezést; amelynek segítségével megérthet mindent, ami körülveszi, beleértve Istent is, és beleértve az emberiség létezésének célját is ezen a bolygón. Tehát szétküldte felfedezőit, hogy derítsék ki, valójában mi a helyzet, és utána tegyenek jelentést. – Dobson rám nézett.
– A Kézirat – mondta – azt állítja, hogy ekkoriban kezdődött az a felfogás, amelyből mostanában ébredezünk. Kiküldtük a felderítőket, hogy létezésünk teljes magyarázatával térjenek vissza, de a mindenség annyira összetett, hogy nem tudtak hamar visszaérni.
– És mi az a felfogás?
– Képzelje magát ismét abba a korba – felelte. – Amikor a tudományos módszer nem volt képes új istenképet produkálni, sem az emberi élet célját megmagyarázni, a céltalanság, a bizonytalanság mély hatást gyakorolt a nyugati kultúrára. Amíg a kérdéseinkre választ nem kapunk, valami mással voltunk kénytelenek foglalkozni. Végül is egy logikusnak látszó megoldás mellett kötöttünk ki. Összenéztünk, és azt mondtuk: “Nos, mivel a felfedezőink még mindig nem határozták meg valódi spirituális helyzetünket, mivel továbbra is várakoznunk kell, hát helyezkedjünk el addig is kényelmesen ebben az új világban. Eleget tudunk már róla ahhoz, hogy a hasznunkra fordíthassuk, nosza, emeljük az életszínvonalat, s vele a biztonságérzetünket.” – Dobson rám nézett, és elvigyorodott. – És pontosan ezt tettük. Négy évszázaddal ezelőtt!
Úgy szabadultunk meg az elveszettség érzésétől, hogy figyelmünket a Föld meghódítására fordítottuk, a természet készleteinek felhasználásával a saját helyzetünket lendítettük előre, és csak most, az évezred végén kezdünk rájönni, mi is történt valójában. Amit a figyelem átirányításának szántunk, világfelfogássá változott.
Tökéletesen eltévedtünk az anyagi biztonság, a gazdasági biztonság hajszolásában, ezzel remélvén helyreállítani az elveszett spirituális biztonságot. Az eredeti kérdést, hogy miért is élünk, hogy mi is történik itt spirituális értelemben, fokozatosan félretoltuk, elfojtottuk. – Dobson átható pillantást vetett rám, aztán így folytatta:
– Azért dolgozunk, hogy kényelmesebb életkörülményeket teremtsünk, és ez lassanként önmagában elegendő magyarázattá vált.

Közben pedig fokozatosan, módszeresen megfeledkeztünk az eredeti kérdésről. Arról, hogy miért is élünk voltaképpen.