„A múlt nem halott. Még csak el sem múlt.”
William Faulkner: Requiem for a Nun

A trauma egyik alaposan dokumentált tulajdonsága, amely sokaknak ismerős, az, hogy nem tudjuk világosan elmondani, amit átélünk. Nemcsak szavakat nem találunk rá, de az emlékezetünkkel is történik valami. A traumás eset során gondolkodási folyamataink szétszórttá és rendezetlenné válnak mégpedig oly módon, hogy az emlékeink többé nem kötődnek az eredeti eseményhez. Ehelyett képekké, fizikai érzékletekké és szavakká bomló emlékfoszlányokat tárolunk a tudatalattinkban, amelyeket később bármi aktiválhat, ami akár a leghalványabban is emlékeztet az eredeti élményre. Amikor ez történik, az olyan, mintha egy láthatatlan visszatekerő gombot nyomtak volna meg bennünk, mi pedig újból lejátszanánk az eredeti trauma bizonyos aspektusait a hétköznapi életünkben. Tudat alatt régi, ismerős, a múltat visszhangzó minták szerint reagálhatunk bizonyos emberekre, eseményekre vagy helyzetekre.

Sigmund Freud több mint száz éve azonosította ezt a mintázatot. A traumás újra játszás vagy „ismétléskényszer”, ahogyan Feud nevezte, a tudatalatti próbálkozása, hogy újra játssza a megoldatlant, hogy aztán „helyrehozhassuk”. A múlt eseményeinek az újra élésére irányuló tudatalatti késztetés működhet annak a folyamatnak a hátterében is, amikor családok generációi ismétlik a megoldatlan traumákat.

Freud kortársa, Carl Gustav Jung szintén meg volt győződve arról, hogy ami a tudatalattiban marad, nem oldódik fel, hanem végzetként vagy véletlenként bukkan felszínre az életünkben. Úgy vélte: ami nem tudatos, azt sorsként éljük meg. Más szavakkal: hajlamosak vagyunk addig ismételgetni saját tudat alatti mintáinkat, míg a tudatosság fényével meg nem világítjuk őket. Mind Jung, mind Freud leírta, hogy amit nehéz feldolgoznunk, az nem halványul el csak úgy magától, hanem eltárolódik a tudatalattinkban.

A történeted, amelyen a családoddal osztozol, már a fogantatásod előtt elkezdődött. Amikor a nagyanyád öt hónapos terhes volt az anyáddal annak a petesejtnek az elősejtje, amelyből te kifejlődtél, már megvolt az anyád petefészkében.
Most pedig annak tudatában, hogy az érzelmek biológiailag közvetíthetők, és az anyaméhben három generáció osztozik ugyanazon a biológiai környezeten, képzeld el az alábbi jelenetet: egy hónappal az anyád születése előtt nagyanyáddal azt a lesújtó hírt közlik, hogy a férje meghalt egy balesetben. A születendő kisbaba mellett nem nagyon van idő a gyászra, ezért a nagyanyád valószínűleg elfojtja testében az érzelmeit – a testében, amelyen most már a lányával és az unokájával is osztozik. Te és az anyád erről a gyászról egy mélyen belül lévő helyről értesültök – egy olyan helyről, ahol mindhármam jelen vagytok.
Ezen a közös környezeten belül okozhat a stressz változásokat a DNS-ben.

Furcsa módon a Biblia szövege mintha megerősítené a modern tudomány kijelentéseit (vagy fordítva), amikor azt mondja, a szülők bűne romlottsága  a harmadig-negyedig generációig hatással lehet a gyerekek életére.

„Az Úr késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú, megbocsát hamisságot és vétket, de a bűnöst nem hagyja büntetlenül, megbünteti az atyák álnokságait a fiakban harmad- és negyedíziglen.” (Károli Biblia)
Ahogy az epigenetika kutatói egyre újabb és újabb felfedezéseket tesznek, úgy válhat fokozatosan általános gyakorlattá a transzgenerációs traumák hatásainak enyhítése.

Forrás: Örökölt családminták, Mark Wolynn, Édesvíz Kiadó 2017