Létezésünk természetes állapota az Egység. Ez legtisztább formájában újszülöttként tapasztalható meg, amikor még nem esik le a számunkra, hogy már nem a teljes Fényben, Szeretetben, Egységben, a nem-megnyilvánult világban vagyunk, hanem itt a széttöredezett fizikai valóságban. Amint megszületünk, és a fizikai testünkben, ezáltal a fizikai világban vagyunk, egy ponton megüt bennünket ennek Kettőssége. Érzékeljük, tapasztaljuk, hogy ez (már) nem az Egység.

Amikor egy ilyen élmény ér bennünket, kezdetben a fizikai testünkben, megjelenik a Fájdalom. A Fájdalom tapasztalása mindig valamilyen Kettősséghez kapcsolódik. Amikor a Fájdalom tapasztalását megéljük, rögtön utána ennek felismerésével megjelenik a Félelem. A magyar nyelvben a „fél-elem” szó erre mutat nagyon egyenesen, hogy „kettős”, „nem egységes”: fél-elem.

Amint ezt a kezdeti két élményt, a Kettősség megtapasztalásából adódó Fájdalmat és Fél-elemet nem oldja fel valami rögtön, mindent megteszünk ösztönösen, hogy extra energiát termeljünk, ami elsöpri, a leggyorsabb hatállyal megszünteti a Kettősséget, annak tapasztalását. Ez a Düh. A Düh olyan mértékű felfokozott megélés, energialöket, ami arra hivatott, hogy mindennemű Kettősséget feloldjon. A magyarban szintén például a „nem lát a dühtől”, „elvakult a dühtől” kifejezések is azt mondják, hogy nem akarjuk a Kettősséget, és ezért mindent megteszünk.

Amint Dühünk nem oldja fel a Kettősséget, rájövünk, hogy ez nem gazdaságos hosszútávon, fenntartani a túlzott energiatermelést és izzást, vagy éppenséggel a külvilágról pattanunk le sikertelenül: megjelenik az Elfojtás. Beszorítjuk, vagy valami arra késztet, hogy én-ünk korlátlan kiárasztását, magyarul a Dühünket felfüggesszük, és akkor megjelenik a negyedik réteg: az Elfojtás.

Itt, az Elfojtás szintjén már elkeveredtünk a kezdeti szentháromságtól, a fájdalom-félelem-düh természetes, őszinte és kontroll nélküli szintjeiről; kifelé. Az Elfojtáson átsejlik a Düh szintje, és gellert is kap egy kicsit, ebből kialakul a következő szint: a Harag.

A Harag az első szint, összességében az ötödik az Egységhez képest, ahol már megjelenik az általánosítás, az irracionalitás, és kiterjesztjük a kezdeti érzelmet, érzést úgy mindenre és mindenkire: a program önjáróvá válik, és aki elé kerül, az kap belőle.

A Harag szintén nem gazdaságos, hiszen nem közvetlen, és nem is vonzó, így megjelenik a következő szint: a Képmutatás. Itt már kiszorulva az eredeti, őszinte és élő szintekről, már kialakul a/egy pszeudo-személyiség. Ebből a Képmutatás-ból, az eredeti érzések elfojtásából megjelenik az Undor. Egyrészt magunk iránt, ami a beszorult energiákra reakció, és úgy általában a dolgok iránt. Az Undor szintén nem gazdaságos problémamegoldó és nem is vonzó, így erre jön még egy elfojtás és képmutatás réteg, majd erre jön egy Racionális Réteg, a Kontroll rétege.

Itt, a legkülső rétegen már ügyelünk minden lélegzetvételre, gondolatra, érzésre, mozdulatra: teljessé válik a szabály- és mintakövetés. Gazdaságosan, vagy annak tűnően osztjuk be érzéseinket, és gazdaságosan vagy annak tűnően vesszük fel az éppen aktuális környezet vagy személy szabályrendszerét, komfort-faktorait. A legkívülre kerültünk Önmagunktól és az Egység kezdeti szintjeitől.

Összefoglalva a terápiás szinteket:

Egység – Fájdalom – Félelem – Düh – Elfojtás – Harag – Képmutatás – Undor – Elfojtás/Képmutatás – Racionális Kontroll

Ezeket a rétegeket, „hagymahéjakat”, ”hagymarétegeket” nagyon fontos az emlékezetünkbe vésnünk, mert hihetetlenül sokat fogunk hamarosan profitálni a következő gondolatmenetekben belőlük, ábrázolásukból.

A fent leírt folyamatábra egy konkrét, adott esemény megélési mátrixa, amennyiben Egységvesztést tapasztalunk. Gondoljunk bele, hogy gyerekkorunkban akár egy napon belül (!) hányszor tört el a mécses, hányszor tapasztaltuk az Egység hiányát, és játszódott le ez a folyamatábra. Hányszor tapasztaltuk a fizikai testünk sérülését, a fizikai síkon hányszor nem kaptunk-kapunk meg valamit, és hányszor nem energiát és figyelmet kaptunk a már eleve önmagukkal és életükkel terhelt szülőktől és környezettől, hanem belénk lett fojtva minden; ahogy a szüleinkbe, az ő szüleikbe, és így tovább a kezdetekig.

Ott vagyunk tehát, hogy szinte megszámlálhatatlan ilyen élmény ér minket gyerekkorunkban, és ide kell sorolni a legalapabbakat, mint az éhség, a hideg, a meleg, a szúnyogcsípés, darázscsípés, a nem kapjuk meg a macit/kisautót: mind-mind emlékeztetnek a fizikai sík nem-Egységességére.

Felgyülemlik ez az összes beszorult energia, és ott kering a rendszerünkben, beszorulva ezen rétegek mögé az Egység és a Valódi Énünk. Olyanok vagyunk energetikailag és terápiás értelemben, mint egy Matrjoska-baba. Van legbelül a tömör, élő, egységes, színes Én-ünk, körülötte pedig a többi nem-élő, elakadt energiájú réteg.