Időpont: November 11-én 18.00órától (csütörtök)
Helye: Nyíregyháza Szabadág-tér 12b. 3em ajtó 23/ kapucsengő 23
Bejelentkezés
Telefonszám: 06 30/ 9-631-777
Email cím: ildikomagera@gmail.com
Fontos!!
A családfelállítás nem helyettesíti a pszichoterápiát.
A csoportban való részvétel feltétele, hogy a Résztvevő a jelentkezésével egyidejűleg vállalja önmagáért a felelősséget és ne szenvedjen pszichés betegségekben.
Szeretettel hívok Mindenkit…
Magera Ildikó

III. fejezet

A kapcsolatok sikerének feltételei

3.1. A családból fakadó erő

A családunk akár tetszik akár nem, az erő egyik helye. Testvéreink, szüleink és nagyszüleink alkotják azokat az erővonalakat, amelyek összekötnek bennünket, bennünk élnek, és amelyeket mi is továbbadunk. A múlt, a jelen és a jövő így egy belső erőforráson keresztül szorosan összefügg egymással. Ha a forrásnak bőven árad a vize, akkor sok probléma (többek között a betegség) lepereg rólunk. De a legtöbb ember esetében ez a forrás elzáródott.¹

Amíg a tinédzser kori lázadás természetes folyamat és szükségszerűen hozzájárul a belső növekedéshez, addig a felnőttkori, szülőkkel (családdal) való folyamatos szembenállás az életerőnk csökkenéséhez vezet. A „kimerült” életünk kérdéseire a válaszokat különböző csoportoknál, vagy módszerek sokaságában keressük, miközben az ilyen irányú ténykedésünk önmagában voltaképpen nem más, mint menekülés. Hogy miért választjuk mégis inkább a kifelé keresését?

Azért mert a családból jövő erőhöz csak úgy jutunk hozzá, ha feladjuk azt a kényszerképzetünket, hogy semmissé tehetünk valamit azáltal, hogy nem fogadjuk el.

3.2 Az energia

Mielőtt elkezdjük követni ezt a vonalat, először egy kitérőt kell tennünk. A probléma ugyanis még összetettebbé válik azáltal, hogy az apa és anya is energia-felvevő volt egykor (a saját apjuktól és anyjuktól vettek fel energiát) és a zavarok játéka általában már ekkor megkezdődött.

Így aztán az energiaáramlás valamennyi jelenlegi zavarát már ilyen-olyan formában előrerajzolták az őseid generációi. Itt a “szimptóma-hagyomány” jelenségéről van szó, amelyet már sok éve ismernek a pszichoanalízisben, és amelyet voltaképpen generációs szimptómának is nevezhetünk. Generációkon át szakadatlanul zajlik tehát a lelki energiák folyamatos továbbadása, amelynek következtében természetesen az energiaáramlás zavarait és problémáit is továbbadják. Más szavakkal: az egyik energiaszolgáltatónál fellépő zavar vagy probléma – ha nem oldják meg – szimptóma vagy jelkép formájában sötét energiafoltként tovább gyűrűzik az érintettek lelkében.

Ez az energiazavar “átugorhat” a következő generációkhoz is és olyan energiahordozókat is elérhet, akiknek semmi köze az elődeik közvetlen sorsához.

Tehát az eredeti zavar, amely az egyik ükszülőnktől ered, észrevétlenül továbbhalad a rendszerben, és egy olyan utódot “támad meg”, aki még, nem tud és nem is sejt semmit a kiindulási problémától.

Az emberek naponta energiát vesznek fel a szüleiktől!

Eközben annak semmi jelentősége, hogy mondjuk, már öt éve nem beszéltél vagy alig gondoltál a szüleidre, vagy hogy már húsz éve meghaltak.

Feltehetjük a kérdést: számomra más fontosabb emberek (férjem, menyasszonyom, barátaim, gyermekeim, stb.) nem tudnak energiával úgy feltölteni, hogy ezáltal az életem során csökkenjen a szülői energiaáramlás? Sőt talán az életemben részt vevő többi ember fel is válthatja a szülőket az energiaszolgáltatásban, és így – amikor mondjuk, 35 éves leszek- a szülők már nem is játszanak ebben szerepet?

Más emberekkel folytatott energiacsere, bármennyire fontos is a mindennapokban, és bármennyire befolyásolja az érzelmeimet és a közérzetemet, még megközelítőleg sem éri el az alap-energiám eredeti szintjét.

Annál is inkább, mert az a mód, ahogyan fogadom a szülői energia áramlását, messzemenően meghatározza azt, hogy hogyan veszek részt az életemben megjelenő többi partnerrel folytatott adás és elfogadás játékában.

Tehát csak azt tudom felhasználni a partnereimmel folytatott mindennapos energia-munkámban, amit az energiák alap-gyűjtőhelyéről vettem fel mindennap.

Szinte senkinek sem áll rendelkezésére a mindennapokhoz, a belső világában jelen lévő energia. Hogy miért? Mert megkapta ugyan, de nem fogadta el!

Azaz negatívan ítéli meg azt, aki ad, vagy azt, amit kapott.

A két dolog voltaképpen ugyanaz. Ezzel azonban ellenállás alakul ki közötte és a külvilág között, és ez az ellenállás – a nagyságától függően – értelmetlenül leköti a legtöbb energiát. Miután az energiák keresztül haladtak az ellenálláson, már csak egy nagyon kis részük áll rendelkezésemre a mindennapokhoz és annak megéléséhez.

Minél nagyobb az ellenállásom az energiaszállítóimmal szemben, annál több energiát fogyaszt az ellenállás, és az energia semmi hasznosra nem használható fel.

Meg kell értenünk:

A harcunkkal azt erősítjük, ami ellen harcolunk.

Ha harcolunk valami ellen, ezzel voltaképpen magunk ellen harcolunk.

Csak ezeket megértve, elfogadva kerülünk abba a helyzetbe, hogy megrajzoljuk a kivezető utat. A megoldás nem az, hogy valami újat vagy valami mást kapjunk (hiszen már mindent megkaptunk). A megoldás csak és kizárólag az, hogy csökkentem, azaz nullára redukálom az ellenállásomat! Ez sokkal könnyebben hangzik, mint a valóságban, mert az ellenállások furcsa dolgok. Nagyon mélyen ragaszkodunk hozzájuk, az életünknek körülbelül a 80%-át kitöltik, és elenyészően kevesek képesek arra, hogy elengedjék őket. Ha megszűnik az ellenállás, rendkívüli módon megerősödnek az energiák. Ez gyakran együtt jár azzal, hogy megszűnik az addigi árnyékbokszolás is. És ez kockázatos! Ha többé nem harcolok az árnyékommal, mit csinálok helyette? Nem veszítek el akkor mindent? Igen. Mindent elveszítek. De csak azt, amire nincs szükségem az életben.²

Nemes Nagy Ágnesnek a Madár c. verse jól illusztrálja, hogy hogyan nőnek hozzánk az ellenállásaink, amelyek egy idő után már szinte mintegy pótolhatatlan támasztékként lesznek jelen az életünkben.

Egy madár ül a vállamon,

Ki együtt született velem.

Már olyan nagy, már olyan nehéz,

Hogy mindennap gyötrelem.

Súly, súly, súly, rajtam bénaság,

Ellökném, rám akaszkodik,

Mint egy tölgyfa a gyökerét,

Vállamba vájja karmait.

Hallom, fülemnél ott dobog

Irtózatos madár-szíve

Ha elröpülne egy napon,

Most már eldőlnék nélküle.

(Megjegyzés:: Az ellenállásokról a folytatásban  irok)