Észrevetted-e már, hogy amikor valakit vádolsz valamivel, ő ugyanazzal vádol téged?

A lelkünk nagyon pontosan meghatározott célt követve választja ki a családot és a környezetet, melybe beleszületünk. Minden amit nem elfogadásban élünk meg, felhalmozódik a lélek szintjén. A lélek halhatatlan, és az emlékezetében felhalmozott csomaggal különböző emberi alakokban újra és újra visszatér. Mielőtt megszületnénk, eldöntjük mit akarunk a következő megtestesülésünk alatt “elrendezni“. Ez a döntés és mindaz amit a múltban felhalmoztunk, nincs jelen a tudatos emlékezetünkben, vagyis az ész területén. Az életünk tervének és annak, hogy mit kell elrendeznünk, csak fokozatosan ébredünk tudatára az idő múlásával.

A “nem elrendezett” kifejezéssel olyan tapasztalatokra utalok, amit nem elfogadásban éltünk át. Különbséget kell tenni egy tapasztalat elfogadása és önmagunk elfogadása között.
Vegyünk például egy fiatal lányt akit elutasított az apja, mert inkább fiút akart volna. Ebben az esetben a tapasztalat elfogadása azt jelenti, hogy megengedi az apjának a fiú utáni múltbéli vágyát és az ő elutasítását. Önmaga elfogadása abból áll, hogy megengedi magának az apjával szemben táplált mútbéli haragot és hogy megbocsát magának ezért.
Semmilyen ítéletnek nem szabad maradnia benne az apjával vagy önmagával  szemben – csak az együttérzésnek és megértésnek mindkettőjük szenvedő része iránt. (Forrás: Az öt sérülés /  Lise Bourbeau/ Scolar Kiadó 2012)