.

.

“…A középkori világkép összeomlása után mi, nyugati emberek hirtelen ráébredtünk: egy teljesen ismeretlen világegyetemben éltünk mostanáig. Hogy megértsük a körülöttünk lévő világot, valahogyan el kellett választanunk a tényeket a babonától. Ennek érdekében mi, tudósok kidolgoztunk egy magatartástípust, amelyet tudományos kételkedésnek nevezünk; ennek az a lényege, hogy szilárd bizonyítékot követel meg a világ működésére vonatkozó minden új feltevéssel kapcsolatban. Mielőtt bármit elhittünk volna, szemmel látható, kézzel fogható bizonyítékot követelünk. Következetesen elvetettünk minden gondolatot, amely fizikai síkon nem volt igazolható.
Isten a tanúm – folytatta -, ez a magatartás a természet legegyszerűbb jelenségeivel kapcsolatban jó szolgálatot tett; a kövek, a test, a fák esetében kiválóan megfelelt, hiszen ezeket a legszkeptikusabb ember is megfigyelheti. Fürgén neki is láttunk, nevet is adtunk a fizikai világ minden egyes darabjának; ezáltal remélvén megérteni, hogyan működik a világmindenség. Végül oda lyukadtunk ki, hogy minden, ami a természetben előfordul, valamilyen természeti törvénynek engedelmeskedik: hogy minden jelenségnek megvan a közvetlen fizikai, felfogható oka. – Sokat sejtetően rám nézett. – Látja, a tudósok sok szempontból nem is különböztek olyan nagyon a többi kortársuktól. Velük együtt mi is úgy döntöttünk, hogy uraivá válunk a világnak, amelybe belecsöppentünk. Olyan magyarázatot kellett adnunk a világmindenségre, amitől biztonságosnak és kezelhetőnek tűnik; a szkeptikus magatartás hozzásegített, hogy konkrét problémákra koncentráljunk, amelyek megoldásával életünk még biztonságosabbnak fog tűnni.
A híd után is követtük az ösvény kanyargó vonalát; egy tisztás után egyre sűrűbb erdőben vezetett utunk.
– Ezzel a módszerrel – folytatta új ismerősöm – a tudomány módszeresen eltávolította a világból a bizonytalanságot, az ezotériát. Isaac Newton gondolatai nyomán arra a meggyőződésre jutottunk, hogy a világ előre kiszámítható módon viselkedik, mint egy óriási gépezet, ugyanis hosszú időn keresztül csak ennek bebizonyításával foglalkoztunk. Az egy időben bekövetkező eseményeket, amelyek között nem volt kimutatható ok-okozati összefüggés, a véletlen számlájára írtuk. Aztán két kutatás ismét rányitotta szemünket a mindenség rejtélyeire. Az utóbbi évtizedekben sok mindent összeírtak a fizika forradalmáról, de a változások valójában két nagy esemény nyomán mentek végbe: a kvantummechanika és Albert Einstein felfedezései következtében.
Einstein egész életműve azt bizonyította be, hogy amit mi szilárd anyagként érzékelünk, az valójában nem más, mint legnagyobbrészt üres tér, amelyben energiaegységek szaladgálnak. Ez ránk, önmagunkra is vonatkozik.
vonatkozik. A kvantumfizika pedig azt bizonyította be, hogy ha az ember vizsgálat alá veszi ezeket a mind kisebb és kisebb energiaegységeket, megdöbbentő eredményeket tapasztal. A kísérletek kimutatták, hogy ha ezeket az úgynevezett elemi részecskéket megfigyeljük, maga a megfigyelés ténye megváltoztatja a viselkedésüket – mintha a megfigyelő szándékai, elvárásai befolyásolnák az elemi részecskéket. Ez olyan esetekben is igaz, ha a részecskéknek olyan helyen kell megjelenniük, ahova az általunk ismert természeti törvények szerint lehetetlen volna eljutniuk: például két helyen lehetnek egyszerre, minden irányban haladhatnak az időben, és így tovább.
Elhallgatott a magyarázattal, és ismét rám nézett. – Más szóval: a világ alapvető anyaga úgy működik, mint valamiféle tiszta energia, mely az emberi szándék, az akarat számára képlékeny, rácáfolva a régi, mechanikus modellre. Mintha akaratunk kivetítené saját energiánkat a világba, ezáltal befolyásolva a többi energiarendszert….”

– James Redfield – A mennyei prófécia