Az aktivitás és az erősödő akarat alapozza meg a kisgyermekkor második fejlődési szükségletét: az elkülönülés igényét. Ahhoz, hogy a gyermek képes legyen megkülönböztetni magát másoktól és kialakítsa saját határait, az akarat képességének kibontakozására van szüksége. A felnőttet is ez a képesség segíti abban, hogy jó döntéseket hozzon, elutasítsa azt ami rossz vagy ami nem szolgálja őt, kiálljon amellett amit fontosnak tart, és ily módon egyre inkább a saját erőforrásait felhasználva alakítsa az életét.

Az elkülönülés igénye

Sokan akik “túl” kötődnek másokhoz, gyakran túlterheltnek és frusztráltnak érzik magukat a rájuk nehezedő kötelességek és felelősségek miatt, melyeket kapcsolati kötődéseik követelnek tőlük. Ennek az oka, hogy a kötődés önmagában nem elég. „Birtokolnunk” kell önmagunkat, hogy képesek legyünk meghatározni, mihez kezdjünk az életünkkel és hogyan használjuk fel erőforrásainkat.(testi, érzelmi, intellektuális, kontextuális, interakciós, spirituális)
Ha például a családban a véleménykülönbség lázadásnak számít és az engedelmesség jutalmazva van, akkor a kisgyermek sérült akarattal nő fel, ami jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy felnőttkorában krónikus depresszióval fog küzdeni.
Miként vezet depresszióhoz az akarat elnyomása? Ha úgy érezzük, hogy érzéseinket és véleményünket nem fejezhetjük ki őszintén, mások érzéseinek és vágyainak irányítása alá kerülünk, miközben tehetetlenség és neheztelés vesz erőt rajtunk. Ha nem kezeljük megfelelően ezeket az érzéseinket, lassan még a reményét is elveszítjük annak, hogy életünk irányítását a saját kezünkbe vegyük. A reménytelenség pedig depresszióhoz vezet.

Határok: Eszköz az elkülönüléshez

Személyes határaink mint lelki „birtokhatárok” segítenek annak eldöntésében, hogy miért vagyunk felelősek és miért nem. Elsősorban azért tartozunk felelősséggel, ami a saját határainkon belül van.
Konfliktusaink nagy része abból fakad, hogy nem gondoskodunk a határainkon belül lévő dolgokról, illetve abból, hogy olyanokért vállalunk felelősséget, amelyek a határainkon kívül esnek.
Gondolataink, hozzáállásunk, véleményünk, szükségleteink, döntéseink, értékrendünk, érzéseink, időnk, tulajdonunk, pénzünk, adottságaink, tehetségünk, magatartásunk és testünk saját birtokhatáraink közé tartozik. Életünk e vonatkozásában világos határokat kell húznunk és saját felelősségünk, hogy érvényt szerezzünk a határainknak.
Ugyanakkor óvakodnunk kell attól, hogy felelősséget vállaljunk olyan dolgokért, amelyek más személyek határai közé tartoznak. El kell fogadnunk a realitást, hogy nem tudjuk átvenni másoktól a felelősséget a saját életükért és döntéseikért. Nem vagyunk ehhez elég erősek és nincs is hozzá jogunk.
Nem vehetjük fel a szülő szerepét más felnőttek életében. Amikor az egyik felnőtt a másik „szülőjeként” kezd viselkedni, szinte minden esetben diszfunkcionális, társfüggő kapcsolat alakul ki.
Ha túllépjük saját határainkat magunknak és másoknak is ártunk. Nem feladatunk, hogy megmentsünk másokat saját viselkedésük következményeitől. Ha így tennénk, identitásukat és autonómiájukat vonnánk kétségbe és függővé tennénk őket magunktól, ahgyan ez a társfüggő kapcsolatokban történik.

A család és a határok

A kötődés mellett a család másik fontos funkciója, hogy segítse tagjait saját személyes határaik kialakításában, vagyis abban, hogy megtanuljanak felelősséget vállalni önmagukért és saját feladataikért. A határok kialakítását elősegíti ha a család

• engedi, hogy a családtagok szabadon véleményt nyilvánítsanak,
• elfogadja az egyet nem értést és nézetkülönbség esetén senkinek sem kell tartanai attól, hogy kritika vagy elutasítás éri,
• bátorítja a családtagokat az önálló gondolkodásra
• segít tagjainak, hogy felfedezzék és fejlesszék saját egyedi adottságaikat és képességeiket,
• lehetővé teszi a harag megfelelő kifejezését,
• korlátokat állít és következményeket helyez kilátásba, de nem ébreszt bűntudatot félelmet,
• tiszteletben tartja ha a családtagok nemet mondanak valamire,
• engedi, hogy a gyerekek életkoruknak megfelelő döntéseket hozzanak – például megválaszthatják, hogy – miként tartják rendbe a szobájukat; mire költik a zsebpénzüket; mikor töltik az idejüket a barátaikkal.

Összetett feladat hárul tehát a családra: gondoskodnia kell a családtagok összetartozásáról ugyanakkor az elkülönülésükről is.

Mi romlik el?

Sokan olyan családban nőnek fel, amely nem nyújt megfelelő mintát arra, hogy miként szabjanak határt másokkal szemben. Ha a „nem izom” fejlődése sérül, az egészséges határok kialakításának képessége is sérül. Azok a szülők, akik maguk sem rendelkeznek világos határokkal, gyermekük számára is megnehezítik a határok kialakítását.
Az alábbi jellemzők a család működési zavaraira utalnak:

• A szülők bűntudatot és szégyenérzetet keltő üzenetekkel vagy haraggal és kritikával próbálják visszatartani gyermeküket önállósulási törekvéseiktől,
• a család bünteti az egyet nem értést,
• a család fél a gyerekek haragjától,
• a szülők ellenségesen reagálnak a gyerekek haragjára,
• a család az összetartozás jegyében nagyobbra értékeli az engedelmességet, mint az egészséges függetlenséget,
• a gyerekek érzelmi, fizikai és szexuális bántalmazásnak vannak kitéve, melynek következtében súlyosan károsodik a saját testük illetve önmaguk birtoklásának tudata,
• a gyerekek felelősnek érzik magukat a szüleik boldogságáért,
• a szülők „megmentik” a gyermekeiket attól, hogy tapasztalják saját magatartásuk következményét,
• a szülők következetlenek a gyerekek korlátozásában,
• a szülők felnőtt korú gyermekükért is felelősséget vállalnak,

A határtartási problémák következményei

Ha a család nem nyújt a gyerekeknek világos útmutatást saját „birtokhatáraikat” illetően, a gyerekek nem tanulnak különbséget tenni a saját határaikon belül, illetve azokon kívül eső dolgok között.

1.mező: Ez a mező azt a személyt képviseli, aki bűntudat, félelem vagy túlságos megfelelési vágy miatt nem képes nemet mondani. Nem veszi saját kezébe az életét, aláveti magát mások vágyainak, igényeinek és követeléseinek. Szívesen segít másokon, de a határok meghúzására való képtelenség bizonytalanná, szorongóvá és frusztrálttá teszi, és sohasem tudja biztosan, hogy jó irányba halad-e.

2.mező: Míg az egyes mezőbe a nemet mondani képtelen személyek tartoznak, a 2.mező azokat jelöli, akik nem hallják meg ha nemet mondanak nekik. Az efféle határproblémákkal élő személyek hajlamosak arra, hogy saját életükért (életterület) másokra hárítsák a felelősséget, és környezetüket manipulációval vagy követeléssel igyekeznek rávenni arra, hogy az ő terhüket cipelje. Családjukban nem találkoztak következetesen felállított határokkal, így folyamatosan megsértik mások határait. Rendkívül nehéz felelősséget vállalni tetteikért (vagy egy életterület tetteiért) és hajlamosak a környezetük kizsákmányolására.

3.mező: Ebbe a mezőbe a narcisztikus személy tartozik, aki mindig magára koncentrál, és önmagába merülve nem veszi észre mások szükségleteit. Ez az önközpontúság természetesen nem tévesztendő össze azzal a jogos igénnyel, hogy megfelelően gondoskodjunk saját szükségleteinkről, hiszen csak ekkor válunk képessé a szeretetre.

4.mező: E mezőbe tartoznak, akik bűntudat, megfelelési vágy vagy érzelmi cserbenhagyástól való félelem miatt megtagadják saját szükségleteiket. Úgy vélik a szükségletek kifejezése helytelen, ezért tagadják a vigasztalás, támogatás, bátorítás és gondoskodás iránti igényüket. A negyedik mezőbe tartozók közül sokan félnek attól, hogy segítséget kérjenek, mások pedig nincsenek tudatában saját érzelmi, lelki és kapcsolati szükségleteiknek.

Az 1.és a 4. mező jellemzőinek egyidejű fennállása különösen is hajlamosít a társfüggőségre. A társfüggők magukra vállalják a felelősséget a mások szükségleteiért, a sajátjaikat azonban elhanyagolják. Ott húznak határokat, ahol nem kellene, ott viszont nem , ahol erre szükség volna. Gyakran ez az állapot áll a munkamánia, a depresszió, az evészavar, a szerfüggés és a pánikbetegség hátterében.
Míg az 1. és 4. mezőbe a társfüggőségre hajlamos személyek tartoznak, addig a 2. és a 3. mezőbe a függők, akik nem vagy alig vállalnak felelősséget önmagukért és rendszeresen megsértik mások határait. A függésre hajlamos személyek vonzódnak a társfüggőkhöz, mivel az utóbbiak saját határaik hiányossága miatt hajlamosak önmagukat elhanyagolni.

Családfánk titkai H.Cloud, J.Townsend, D.Carden, E.Henslin / Harmat kiadó2012